2013. október 31., csütörtök

60. rész: Félsz?

Sziasztok! Elérkeztünk a hatvanadik részhez! Nem is beszélnék róla sokat, remélem tetszik majd nektek! *Bia*

Alex szemszöge:

- Most miért? - tártam szét a karom mosolyogva. Hunyorogni kezdett az ékszer felé, feltehetőleg azért, hogy megnézze az árát, de elhúztam. - Nem akarom, hogy lásd az árát.
- Tudni szeretném, hogy mennyit érek neked - makacskodott.
- Ez nevetséges - grimaszoltam. - Nem azért vettem neked, mert gazdag vagyok. Nem a pénzemet akartam fitogtatni, sőt, még csak nem is neked voltunk vásárolni. Margóval és Dórival voltam, a húgomnak kellett pár új ruha. Megláttam, és valamiért rád gondoltam. Anélkül, hogy tudtam volna az árát, vagy egyáltalán azt, hogy melyik üzlet tulajdona.
- Akkor... köszönöm - bólintott. Nem örültem neki, hogy kiderült a nyaklánc márkája, de már nem tudtam mit tenni.
- Szívesen - mosolyogtam rá.
- Promod? - bökött az üzlet felé.
- Promod - helyeseltem, így hát be is taszigált.
Emma szokásához híven hosszú percekig válogatott a boltban, és miután kiválasztott pár darabot, a próbafülkében nem tudtunk megegyezni.
- Szerintem ez akkor is isteni! - erősködött, miközben újra meg újra megfordult a tükör előtt a választott szoknyájában.
- Akkor vedd meg, mit bánom én? - horkantam fel, mert a vita már több, mint tíz perce tartott.
- Alex, ne duzzogj! - forgatta a szemét. Kezdett komolyan elegem lenni a szoknyákból, és hálát adtam, hogy fiúnak születtem, és nem vagyok skót. - Csak mondd meg, hogy mi nem tetszik benne.
- Nem tudom, egyszerűen csak nem tetszik - hadonásztam. Tiszta ideg voltam.
- Tudod mit? Akkor is megveszem! - húzta be a függönyt egy gúnyos vigyor keretében.
- Vedd! Mit érdekel? Kint megvárlak - adtam fel. Kisétáltam az üzletből, és leültem a legközelebbi padra. Az emberek bámészkodva haladtak körülöttem, meg-megállva kémlelték a kirakatokat. Előttem a Zara, mögöttem pedig a Mango helyezkedett el, ahol viháncoló fruskák válogattak. Kifújtam magam, igyekeztem lenyugodni, hogy ne egy szoknyán boruljon a kapcsolatunk.
- Szia - ült le mellém valaki. Odafordítottam a fejem, és egy szép lánnyal találtam szemben magam. Furcsán érintett a dolog, de az illem kezdett felülkerekedni bennem.
- Szia! Alex vagyok - mutatkoztam be.
- Én pedig Linda. Ne haragudj, de egyedül vagy itt? - kérdezte felvonva a szemöldökét. Bepillantottam a Promod-ba, ahol Emma épp fizetett.
- Nem, ő ott a barátnőm - böktem felé akaratlanul is elmosolyodva.
- Nagyon szép lány. És nagyon szerencsés is, te igazán helyes vagy - tette hozzá. Furcsán nézhettem rá, nekem nem gyakran mondanak ilyeneket, és nem értettem ezt a közvetlenséget is. Szegény bele is pirult.
- Köszönöm.
- Adok egy tanácsot. Fogd erősen - szorította ökölbe a kezét. Értetlenül néztem rá, ezért folytatta. - A lányt, te hülye! Fogd erősen! - ismételte. Nem tetszett Linda stílusa, ez a fesztelen hozzáállás, elvégre nem is ismertük egymást.
- Megfogadom a tanácsot - bólintottam. - Köszönöm - hálálkodtam, majd kissé arrébb húzódtam.
- Nincs mit. Szia! - állt fel, és már el is tűnt. Gondolkozni se volt időm, mert Emma már le is vágta mellém a szatyrait.
- Nem vettem meg a szoknyát! - fortyogta. - De megtudhatnám, hogy ki volt ez?
- Emma... - sóhajtottam.
- Nem, nem is érdekel! Remélem, hogy egyezik az ízlésetek szoknyákat illetően.
- Emma... - ismételtem.
- Én nem kértem, hogy gyere, te ragaszkodtál hozzá! - vágta hozzám.
- Emma...
- Úgyhogy ha esetleg meggondoltad magad, akkor az ajtó nyitva áll.
- Emma...
- Mert szerintem nem normális, hogy öt percre egyedül hagylak, és te máris találsz mást!
- Emma... - A nőket tényleg nem lehet elhallgattatni? Már csak egy ötletem volt.
- Szóval az lenne a legjobb, ha most... - és akkor megcsókoltam. Erősen megragadtam a derekát, ő először meglepődött, de végül a nyakam köré fonta a karjait. Visszacsókolt, én pedig óvatosan belecsíptem a derekába, hogy ennek következtében belemosolyogjon a csókunkba, mert azt valamiért imádom. Végül azonban el kellett válnunk, éreztük a lesajnáló tekinteteket körülöttünk, szinte lyukat vágtak a hátunkba.
- Csak beszélgettünk - közöltem szorítva egyet a kezén, miközben nekitámasztottam a homlokom az övének.
- Tudom. Gyere, menjünk - húzott a kezemnél fogva tovább, a karomra pedig szatyrokat pakolt. A Mango-t meg a Zará-t kihagytuk, ezt Emma azzal magyarázta, hogy nem szereti őket. Benéztünk a Bershká-ba, de semmi érdekeset nem találtunk.
- Bijou Brigitte! - csillant fel a szeme. Sóhajtozva és nyögdécselve követtem, mivel szerintem tényleg nem volt szüksége több ékszerre.
Az üzletben rögtön nekiesett a fülbevalóknak, én pedig szerettem volna leülni. Egyenesen felháborító, hogy ebben az ékszerboltban nem lehetett leülni, egy puffot sem képesek elhelyezni, pedig telne rá. Amíg Emma szemmel láthatóan nagyon jól elvolt, én szemügyre vettem egy nyakláncot.
- Négyezer forint? - döbbentem le. Az eladó egy szúrós tekintettel csitított el a pult mögül. És ráadásul nem is minőségi az árujuk, anyu egyik innen való karkötője pár nap után egyszerűen szétesett.
- Ez milyen? - nyújtotta a kezét felém Emma, aminek az ujjára egy baglyos gyűrűt húzott.
- Passzol az egyik fülbevalódhoz - idéztem fel azt a darabot fejben.
- Igazad van! - helyeselt. - Akkor mindenképp megvesszük.
- Kellett nekem megszólalnom... - nevettem el magam. Én és a nagy pofám.
- És ez a nyaklánc? - lóbálta meg.
- Na, ez szép - bólintottam, úgyhogy végül a gyűrű és a nyaklánc mellett döntött. Még jó, hogy ruhákért mentünk...
- H&M! - vonszolt be oda is. És nem viccelek, legalább egy órát eltöltöttünk ott. Fel-le mászkáltunk a mozgólépcsővel, én valóságos utánfutónak, néha pedig hordárnak éreztem magam. Emma előszeretettel pakolta rám a ruhadarabokat, de nem bántam. Ez is azok közé a pillanatok közé tartozott, mikor tudatosult bennem a kapcsolatunk. Mikor elvesztettem szem elől, a nevét kiáltottam, és ő mosolyogva intett felém. Mikor kikérte a véleményemet a szoknyákról, pedig tudta, hogy ebben nem vagyunk egy hullámhosszon. Mikor visszatette azt a felsőt, ami nekem nem tetszett, neki viszont nagyon. Mikor megfogta a kezem, ha egy helyes srác közeledett felé, feltett szándékkal.
- C&A? - biccentett a bolt felé.
- De ne sokáig - ráztam a fejem. Előre féltem a várható következményektől.
- Rendben - egyezett bele megadva magát.
Persze, itt még több időt töltöttünk, mint az előzőben. Emma itt is kiválasztott kismillió ruhát, mindet felpróbálta, de csak a harmadát vette meg.
- Ezt az emeletet kivégeztük - állapítottam meg, miközben végignéztem a kezeinkben tartott szatyrokon. - Mozgólépcső?
- Úgyis utálom a liftet - jegyezte meg fellépve az első fokra.
- Utálod? Félsz? - tudakoltam csodálkozva.
- Én minden létező dologtól félek. A lifttől, a bezártságtól, a magasságtól, a repülőktől, a víztől, a hajóktól, a pókoktól... sorolhatnám - legyintett, megvonva a vállát.
- Nem is tudtam - lepődtem meg.
- Jól titkolom - vonta meg ismét a vállát, zavarában. Komolyan fogalmam sem volt erről.
- Felteszem, hogy a részegektől is félsz - jutott eszembe az ominózus éjszaka.
- Nagyapám alkoholista volt - avatott be. Egyik döbbenetből a másikba estem, teljesen új információk birtokába kerültem.
- Csak volt? - ráncoltam a homlokom.
- Már meghalt - sütötte le a szemét, mintha legalábbis ő okozta volna a halálát.
- Sajnálom - vágtam őszinte arcot.
- Én ugyan nem! New Yorker - sietett az üzlet felé. Kínos pontot érinthettem.
Még bent sem voltam az üzletben, de ő már mutatta nekem a nyári kollekció színes darabjait. Egy csomó pólót választott, meg néhány rövidnadrágot. Érdekes módon majdnem mindegyiket megvette, mivel mindkettőnknek tetszettek.
- A Stradivarius nem nekem való - pillantott be az üzletbe. - Pepe Jeans! - libbent be oda is, én meg csak követtem. Itt mindössze pár dolgot választott ki, és végül csak egy leárazott felsőt vett meg, mert az árak nem voltak túl kedvezőek.
- Jobb lenne, ha ebbe a nagy H&M-es szatyorba mindent belegyűrnénk - dobtam le a cuccokat egy padra, mert kezdtek nehezek lenni.
Belekezdett a gyömöszölésbe, én pedig segítettem. Két nagyobb zacskóba mindent bepakoltunk, az egyiket vitte ő, a másikat pedig én.
- Nem akarsz bemenni a könyvesboltba? - irányított a Libri felé.
- Most miattad vagyunk itt - ráztam a fejem, szerettem volna elhárítani ezt.
- Nagy tévedés! - lökött be.
Némi keresgélés után találtam egy nekem való könyvet, Emma pedig ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse.
- Erre semmi szükség - ellenkeztem, igyekezve erősen szorítani a kötetet, mielőtt kirántja a kezemből.
- Alex, megveszem neked a könyvet, a beleegyezésed nélkül is - szögezte le, nagyon lendítve rajta, így már a kezei közt tudhatta.
- Már így is rengeteg pénzt költöttél - ráztam meg a kezemben lévő szatyrot.
- Magamra. De ez most neked lesz - sietett a pénztárhoz vele, mielőtt megállíthattam volna. - Tessék! - nyomta végül a kezembe, mikor kiléptünk az üzletből.
- Köszönöm - nyomtam egy csókot a szájára.
- A Gas elég drága, már nem maradt túl sok pénzem - nézett fel a feliratra, majd továbbment. Strandpapucsot viselt, úgyhogy csak úgy csattogtak a léptei. - Itt már csak a Tom Tailor meg a Levi's van, de ezeket sem mondanám olcsónak. Szerintem megvagyunk, de éhen halok, nem eszünk valamit? Következő szint? - lóbálta a szatyrát a mozgólépcső felé.
- Köföcö? - kérdeztem, mikor a látóterünkbe kerültek az éttermek. Emma egy pillanatig oldalra billentett fejjel bámult, mire hozzátettem: - KFC.
- Jöhet - bólintott felnevetve.
Mikor az általam fizetett kajával (kisebb harc árán kivívtam, hogy meghívjam) leültünk, már összeállt a terv a fejemben, amit azóta szőttem, mióta kiléptünk a Pull&Bear-ből. Ehhez meg kellett várnom, amíg Emma kimegy a mosdóba. Egy lányról beszélünk, nem kellett sokáig várnom.
- Mindjárt jövök! - állt fel, és el is indult a mosdó felé. Én rögvest felpattantam, a mozgólépcsőhöz rohantam, amin éppen nem utazott senki, ezért kettesével véve a fokokat lefelé, lesiettem rajta (kis híján hasra estem). Utána jöhetett a másik, azon is leszáguldottam, ezek után pedig egyenesen beestem az említett üzletbe. Fürgén megkerestem az Emma által választott rózsaszín pulóvert, és a pénztárhoz léptem vele.
 Az eladó szerencsére nem cicózott, leolvasta, elvette a pénzt, bedobta egy szatyorba, és átnyújtotta a pult fölött. Ekkor jött a nehezebb feladat, felfelé kellett rohannom a mozgólépcsőn, de emberek szerencsére akkor sem voltak. Mire felértem, már csak be kellett vágnom a pulcsit az én szatyromba, a Pull&Bear-eset pedig begyűrtem a közeli kukába. Emma akkor került újra a látóterembe, mikor én ártatlan képet vágva visszaültem a helyemre. Már majdnem az asztalunknál volt, mikor meglátott valamit, esetleg valakit, amitől elszörnyedt. Hátrafordultam, hogy én is szemügyre tudjam venni.

2013. október 30., szerda

59. rész: De túl drága!

Sziasztok! Itt is lenne a következő rész, a vásárlás első szakasza, hisz amint azt már tudjátok, szeretem elnyújtani a dolgokat. Rövidke, de azért remélem tetszik majd nektek, és hagytok némi nyomot! *Bia*

Emma szemszöge:

Viszonylag gyorsan hazaértünk. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy ledobjam a táskám és vegyek magamhoz egy kis pénzt, majd már siettünk is át Alexhez.
- Be kell néznem anyuhoz, nincs valami jól - tette le a táskáját az előszobában, én meg újra és újra megcsodáltam azt a képet a falon, ami egy házaspárt ábrázolt.
- Akarod, hogy kint várjalak? - ajánlottam fel.
- Nem szükséges - húzott be az ominózus szobába, ahol már sok minden történt. - Szia anyu!
- Szia Krisztina! - köszöntem én is.
- Emma... - sóhajtotta egy zsebkendővel a kezében. - Adok egy tanácsot neked. Fogd erősen ezt a srácot, mert a végén még képes lelépni Irakba! Aztán kómába esik és meghal! - Szívszorító látványt nyújtott, teljesen elhagyta magát, alig ismertem rá. Mielőtt reagálhattam volna, Alex megelőzött.
- Apa nem fog meghalni, anyu! Ezt tegnap már megbeszéltük! - sóhajtozott a fiú. - Anyu, mi most elmegyünk vásárolni, ha bármi gondod van, Margó itthon van.
- Tudom, tudom. Menjetek - legyintett az ajtó felé. Ahogy ott feküdt, teljesen tehetetlenül, legszívesebben elutaztam volna Irakba, hogy hazarángassam a férjét. Annyira gyámoltalan volt, olyan ártatlan, akár egy kisgyerek.
- Szia - köszönt el tőle Alex, és már rángatott is kifelé a szobából.
- Mégis elmondtad neki - böktem Alex vállába, mikor Krisztina már nem hallhatott minket.
- Igazad volt, ezt valóban megérdemli - helyeselt, engem pedig elöntött a boldogság. - Na, megyek a pénzemért. - Ellenkezni akartam, de ő már az emeleten volt. Valamiért nagyon jól esett, hogy megfogadta a tanácsomat, és elmondta anyukájának. - Mehetünk! - torpant meg előttem végül.
- Nem fizethetsz semmit! - szögeztem le, rábámulva a pénztárcájára.
- Kapsz valami ajándékot, na! - nyögött fel. - Szabad?
- Rendben - egyeztem bele megadva magam, de már fel is készültem a hárításra, ha esetleg bármit készül venni nekem. Túl sokat adott már, nem engedhettem többet.
A buszmegállóban felszálltunk a buszra, később pedig a villamosra, ahol csak a szokásos emberek üldögéltek. Mármint a szokásos embertípusok. A nagyi nagyis szerelésben, a helyes srác rajulós fejhallgatóval, a ribanc hatalmas magassarkúban, a tetkós, piercinges, fültágítós fiatal fiú, a tapizós szerelmespár, meg persze a két, aktatáskás felnőtt. A szakadt üléseken elfoglaltuk a helyünket egymással szemben, mellettünk pedig ott díszelgett a felirat: KIHALNI ESÉLYES. Huligánok... kihajolni veszélyes, lekapargatva. Igazán kreatív. Ezután a zenét hallgató helyes srácon felejtettem a szemem, amit persze Alex is észrevett.
- Ne bámuld már ennyire feltűnően - sziszegte a fogai közt, mire összerezzentem és visszatértem a valóságba.
- Ne legyél féltékeny - ráztam a fejem mosolyogva. - Csak ránézhetek egy srácra.
- Na, várj csak! - tette fel a lábát mellém, majd megállapodott a tekintete a hatalmas keblű huszonévesen. Egy ideig persze tűrtem, de mikor a lány megfordult, és egyéb domborulatok váltak láthatóvá, megelégeltem.
- Rendben, te győztél! - löktem le Alex lábát magam mellől. - Csak hagyd már abba!
Felnevetett, a szokásos angyali kacajával, amit úgy szeretek, miközben abbahagytam a körömrágást. Ha ideges vagyok, akkor rágnom kell valamit. Szerencsére a körmöm mindig kéznél van.
- Nem kell aggódnod - nyugtatott meg, én meg akaratlanul is újra a nőre néztem.
- Tudom. Neked se - mosolyogtam rá.
Eközben a villamos megérkezett, egy kis gyaloglás után pedig mi is. Az Allee hatalmas, ezért is imádom annyira.
Alexszel az utóbbi időben sok volt a... dráma. Apukája, anyukája, régi ügyek, suli... de ezt olyannak képzeltem el, mint amilyen a filmekben szokott lenni. A lány nevet, a fiú nevet vele, a hangjuk nem hallatszik a bulis aláfestőzenétől. De végül ennél sokkal csodálatosabban sikerült a nap.
Rögtön a Costa Caffee-val találtuk szemben magunkat, bal oldalt Pull&Bear, jobb oldalon pedig H&M és C&A.
- Legyünk túl a drága részén. Húz és medve! - rángattam be a Pull&Bear-be. Régóta akartam onnan egy pulcsit, olyat, mint amilyen Alexnek van, csak csajosabb fazonban, és rózsaszínben. Gyorsan meg is találtam a keresett darabot, mialatt Alex az üzlet másik részében kolbászolt. Izgatottan sétáltam mellé. - Milyen? - álltam meg előtte.
- Jól áll - lökött a tükör elé, majd az árcédulán kezdte keresni a számokat. - Vagy talán annyira mégsem - szörnyedt el.
- Mennyi? - haraptam a számba.
Alex felém tartotta a címkén lévő papírt, úgyhogy kifordított nyakkal elolvastam.
- Na, ez nem kell - kezdem kibújni belőle, teljesen meghökkenve az árától.
- De hát tetszik - ellenkezett. Körülöttünk felfigyeltek ránk, ami bár jelen pillanatban nem érdekelt, azért kissé kínosan érintett.
- Annyira nem - nyomtam a kezébe összegyűrve.
- Látom, hogy mégis - erősködött.
- Jó, nagyon tetszik! - ismertem be. - De túl drága!
- Rendben, hagylak - tette vissza a polcra egy laza mozdulattal. - Inkább menjünk innen - azzal kivonszolt a boltból.
- Tezenis! - pillantottam meg. - Annyira elnyűtt már a mellt... nem lánnyal vagyok - túrtam a hajamba kínosan, felismerve, hogy a fehérneműmet nem vele kéne megvitatnom.
- Ha nem baj, akkor inkább kint megvárlak - foglalt helyet egy padon, egy kisbabát ringató hölgy mellett. Én bementem, és megkerestem a bevált darabot, egyszerű fehéret. Kiválasztottam a megfelelő méretűt, és a próbafülke felé vettem az irányt. Ekkor megpillantottam a másik oldalon, a ruhák közt egy darabot, egy ujjatlan inget, ami nagyon festékes hatást keltett. Pont ilyenre volt szükségem az alkotószobámban, mert ennek nem árt a festék, sőt, még stílusosabb tőle.
Leemeltem a fémrúdról és azt is magammal cipeltem a függöny mögé. Az egyetlen gond az volt vele, hogy nem volt ujja, de aztán rájöttem, hogy otthon úgyis mindig ujjatlanban vagyok, télen is, mert jól fűt a ház. Úgyhogy a melltartóval együtt azt is megvettem. Az üzletből kilépve azt láttam, hogy Alex a kisbabás hölggyel beszélget.
- Tényleg nagyon aranyos gyerek - szorította meg a bébi apró kis kezét.
- Azt hiszem, hogy visszatért a barátnőd - biccentett felém a nő, mialatt egy nagydarab kopasz pasas kis híján fellökött engem.
- Emma, szia! Miket vettél? - vette ki a kezemből a szatyrot, belenézett, aztán visszaadta. - Neked való!
Én is belenéztem a zacskóba. Az ing volt felül, tehát a melltartó nem látszott. Akaratlanul is elmosolyodtam.
- Gyerünk, még rengeteg bolt vár rád! Örülök, hogy találkoztunk - intett a hölgynek Alex, miközben felállt.
- Sziasztok! - köszönt el.
- Viszlát! - úgy éreztem, hogy én is köteles vagyok megtenni ugyanezt. - I am! - csillant fel a szemem az ékszerek láttán.
- Nincs elég ékszered? - bökött a piros karkötőmre Alex, majd a virágos fülbevalómra, végül pedig a tőle kapott nyakláncra.
- Tanuld meg: ékszerből sosem elég! - libbentem be az üzletbe. Alex kedvetlenül követett, és őszintén szólva nem nézett ki túl jól a sok bizsu között. Végül azonban nem vettem semmit.
- Eredetileg ruhákért jöttünk - irányított az Orsay-be. Na, ott elválogattam egy ideig, aztán három felsővel, egy szoknyával, meg két sorttal látogattam meg a próbafülkét. A pólók mindkettőnknek egyaránt tetszettek, de az alsók okoztak némi galibát. Mikor a szoknyában kiléptem a függöny mögül, Alex a fejét rázva fejezte ki nemtetszését.
- Mi a baj vele? - forogtam körbe. - Szerintem gyönyörű! Elöl rövid, hátul hosszú, élénk rózsaszín! Tökéletes!
- A kilencedikes Katin láttam ugyanilyet - közölte mellékes stílusban. És ez hatott. A sulink elég kicsi ahhoz, hogy mindenki nevét tudjuk, de az osztályunk elég tartózkodó ahhoz, hogy mindenkit csak külső alapján ismerjünk. Nem szeretem az előítéleteket, de lássuk be, mindenkiben vannak. És ha Katin végignézek, Brigit látom fiatalabb kiadásban. Úgyhogy ugrott a szoknya. A sortok közül is csak az egyiket vettem meg, mert a másik iszonyúan állt, bár Alexnek tetszett.
Mikor szatyorral a kezemben kiléptem az üzletből, megpillantottam a dm-et. Onnan is szükségem lett volna valami női dologra, de abban biztos voltam, hogy azt nem Alex orra előtt fogom megvenni, úgyhogy inkább továbbálltunk. Alex megtorpant a könyvesbolt előtt, és befelé bámult.
- Te, úgy tudom, hogy ez a legnagyobb Libri - cövekeltem le mellette.
- Tudod, régen apu mindig vett nekem egy könyvet, mikor hazajött - mesélte mosolyogva. - Én mindig is a háborús könyveket imádtam a legjobban, a krimik mellett, és ő mindig olyat hozott, amire éppen szükségem volt. Sajnálom, hogy ilyenkor év végén nem jut időm olvasni. Ráadásul én úgy nem is szeretek, ha csak pár oldalt falhatok fel. Ha olvasok, akkor egész nap. Erre ilyenkor nincs lehetőségem.
Látta, hogy erre semmit nem tudok reagálni, ezért inkább megfogta a kezem és elhúzott a könyvesbolttól.
A Swarovski kirakata előtt megálltam, és megcsodáltam a gyönyörű ékszereket. Természetesen nem mérhető az I am választékához a rengeteg csillogás, ami odabentről hívogatott. Aztán megpillantottam egy darabot, és elkerekedett a szemem. A nyakamban lógó flamingóhoz kaptam, majd Alexre pillantottam. A padlót nézte, közben pedig rejtélyesen mosolygott.
- Te tiszta hülye vagy! - nevettem el magam.

2013. október 29., kedd

58. rész: Hisz megérdemled!

Sziasztok! Itt is lenne a következő rész, talán Alexnek sikerül túljutnia a kezdeti sokkon. Az előretekintőben pedig már kint van a következő, elég messzi fejezetből származó részlet. Jó olvasást! *Bia*

Alex szemszöge:

A előző napot igazából nevezhetném szörnyű napnak, de mégsem teszem. Elvégre elég érett vagyok ahhoz, hogy az ilyesmit ne úgy fogjam fel, mint egy hétéves. Dóri egész éjjel bömbölt, mivel számára a kóma egyenlő a halállal (nem tévedt túl nagyot), és a tudat, hogy aput soha többé nem látja, teljesen sokkolta. Természetesen én is el voltam keseredve, mivel aput tényleg nagyon szeretem, de valahogy úgy érzem, hogy neki így a jobb. A háború biztos kikészíti, talán ezúttal megpihenhet egy kicsit. Először én is nagyon elszomorodtam, Emma biztosan nagyon meg is ijedt, de így utólag, tizenhét éves fejjel végiggondolva már kicsit jobb a helyzet. Elvégre nem arról van szó, hogy apa eddig minden nap velünk volt, és ettől most minden megváltozik. Persze, sok minden megváltozik. De az életritmusunk és a napi teendőink megmaradnak ugyanúgy. Azt mondjuk be kell valljam, hogy ha elképzelem az apámat egy iraki kórházi ágyon, folyton a sírás kerülget.
Szóval reggel valamivel mosolygósabban ébredtem, mint ahogyan arra számítottam. Fésülködés közben arra lettem figyelmes, hogy Emma már a nyolcadik összeállításával duzzog a tükör előtt. Feltűnt neki, hogy figyelem, ezért beleszólt a kis készülékébe.
- Annyira utálom, hogy Jennyvel meg Brigivel voltam mindig vásárolni, és ők csak ribancos szoknyákat, meg lotyós felsőket hagytak jóvá! Úgy nézek ki, mint egy utcalány! - mutatott végig magán egy görcsös mozdulattal. Tényleg kihívóan festett.
- Ha ez annyira zavar, akkor délután elmegyünk vásárolni - ajánlottam fel. - Allee? Ott van minden.
Emma egy pillanatra leblokkolt, de aztán válaszolt.
- Ha ez annyira zavar? Miért, téged nem zavar?
Furcsa, hogy hogyan működnek a fiúk. Emlékszem, hogy mennyire megvetettem Jennyt és Brigit azokban a szerelésekben, de Emmán végignézve elöntött a... férfiasság. Hát, ez eléggé furcsa. De természetesen sokkal szebb olyankor, mikor egyszerűen van felöltözve.
- Nem fogok hazudni neked, jól nézel ki - mosolyodtam el. - De ettől még elmegyünk vásárolni, ha ezt akarod.
- Komolyan? - csillant fel a szeme megkönnyebbülve.
- Persze - bólintottam határozottan.
- Köszönöm!
- Akkor suli után? Dupla spanyollal zárjuk a napot - pillantottam az órarendemre.
- Rendben! De jobban vagy? - érdeklődött aggódva.
- Igen - válaszoltam magabiztosan.
Margó vitte suliba Dórit, úgyhogy én Emmával indultam a Benjamin Franklin-be. Napos szerdai nap volt, és a nyár végérvényesen is elfoglalta a helyét. A hőmérséklet még csak húsz-huszonöt fok körül álldogált, de már érzeni lehetett a júliusi meleg fuvallatokat. A legtöbb osztály pénteken indul osztálykirándulásra, ez nagy hatással volt az egész hetünkre. Mindenki lázadt, lehetetlenség volt koncentrálni az órákra, és a szünetekben a legtöbben kint üldögéltek az udvaron. Persze a mi osztályunk a kivétel, nálunk a szünetekben leckemásolás folyik.
Történelemmel kezdtünk, Németh minden áron feleltetni akarta, idézem: Baross Tökfej Márkot, aki csak pénteken tisztel meg minket a jelenlétével. Úgyhogy mikor végre sikerült meggyőznünk, hogy Márkot nem fogja kihívni, inkább Petit választotta. Benne persze megfagyott a vér, a tanár egész éves anyagból képzelte a felelést, ami nem igazán sikerült a trollnak. Először is telerakta "se"-kkel a felelést, aztán elejtett egy hatalmas poént a francia forradalomról, amit bár Németh nem értékelt, ő azért elkezdte dalolni, hogy We could've had it aaall, Trolling in the de-e-ep... Igen, ez Peti.
Matematika! Furcsa, de Fodor is Márkot kívánta feleltetni, és mikor ez neki sem sikerült, inkább kihívta Emilyt. A lány persze készült, de így is csak egy gyenge ötös sikerült neki. Belegondolva, Márknak siralmas napja lett volna, ha befáradt volna az iskolába.
És akkor rajz. Én nem tudtam mit beadni szorgalminak, ami végérvényesen eldöntötte, hogy nem leszek kiváló. Földrajzból még talán, de az csak másnap derül ki, sőt, inkább csak hétfőn. De akkor eldőlt, hogy rajzból négyes leszek. Ha végiggondolom a dolgokat, akkor csak a szüleim miatt akartam ösztöndíjat. Azért, hogy apu büszke legyen rám, és anyu miatt szemorvos lehessek. De apu idén talán nem is fogja látni a bizonyítványomat, anyut pedig ez nem érdekli jelen pillanatban. Úgyhogy letettem erről. Érdekes, hogy mennyire gyorsan megbékéltem a gondolattal. Elvégre csak kilencedikben meg tizedikben voltam színötös, általánosban mindig becsúszott egy-két négyes, de én még arra is emlékszem, mikor hetedikben földrajzból hármas lettem félévkor. Ezért nem olyan nehéz elképzelni.
Mivel ez az utolsó (előtti) hét, hivatalosan is kijelenthetjük, hogy az év végi hajrá kimaradt. Félévkor annyira kemény volt mindenki számára a helyzet, hogy csak nyáron tudjuk kiheverni, mikor januárban egy héten tizenegy dolgozatot írtunk. Úgyhogy félévkor nagy volt a hajrá, most azonban nem. Érdekes, legtöbbször fordítva szokott lenni.
Rajzon kiosztották a növényről készült rajzokat.
- Nem lettek valami fényesek az eredmények, és ezek erősen befolyásolták az év végi osztályzatokat. Tehát - tekintett a naplóba Dalos komor tekintettel. - Baross Márk... hiányzik, de ettől még hármas lett a rajza, és az év végije is. Deák Olivér kapott egy kegyelemnégyest, bár rosszabbat érdemelne, ezért kap hármast év végére. Faragó Flóra: ötös, ötös. Magvas Emily: négyes, ötös. Márton Péter: kettes, kettes. Ötvös Patrik: hármas, kettes. Pelle Brigitta: hármas, hármas. Pelle Jennifer: négyes, kettes. Szalay Emma: ötös, ötös. Walter Alex: hármas, négyes. Sajnálom, Alex - pillantott rám a tanárnő.
Ennek hallatán az osztályban tudatosult, hogy nem leszek kiváló.
- Alex! - érintette meg a vállam Emily. Emma küldött felé egy pillantást, amitől a keze a helyére vándorolt. Akaratlanul is elmosolyodtam. - Hogy lehet ez?
- Így - vontam vállat.
- De ember, mi lesz az ösztöndíjjal? - bökdösött Peti. - Hisz megérdemled! Se!
- Ha ettől jobban érzed magad - szólt közbe Patrik -, ha lenne virtuális napló, meghackelném és átjavítanám a jegyed ötösre.
- Köszönöm Patrik, ez igazán... - keresetem a megfelelő szavakat erre az igen furcsa feltevésre - kedves tőled.
Flóra csak a tekintetével üzente felém, hogy nagyon sajnálja. Emma a közelében ülő Olivért próbálta lenyugtatni, mivel szerinte ez akkora szemétség, hogy az hihetetlen. Jenny is eltátogta nekem, hogy bocs. Brigi összefont karokkal bámult maga elé, duzzogva. Van, ami sosem változik.
- Ember, biosz dogaaaaa! - visította Peti a folyosón, mikor visszaballagtunk a termünkbe. Neki, Olinak, meg még néhány diáknak sok múlt ezen. Csányinál nehéz puskázni, de nem lehetetlen. Viszont most még kétszer olyan figyelmes, mint eddig, mivel nagyon pipa ránk egyes dolgok miatt. Mi nem tudjuk miről lehet szó... Talán egy pantomim mutatványról.
Úgyhogy mikor Emily elkészítette a puskákat, esélye sem volt körbeadni őket. Csányi tekintete megállás nélkül a harmadik padsort pásztázta, ezért felsóhajtva félredobtam minden elvemet, és felnyújtottam a kezem. A tanár gyanúsan méregetett, de azért feltápászkodott, hogy megnézze mi a bajom a dogával. A harmadik feladat félreértelmezhető volt, tehát arról faggattam. Közben hátranyújtottam a kezem, és felmutattam a hüvelykujjam a mögöttem lévőknek. Emily valóságos pumaként, néma csöndben, papírsercegés nélkül küldte szét a teremben a puskákat.
- Értem, tehát ki kell fejteni. De ezt itt nem értem - böktem egy másik feladatra. Szinte éreztem a hátamon a hálás pillantásokat, amikkel szemben is találtam magam, mikor a tanár visszaült a székére, és puskák elfoglalták a pad alatti rendeltetési helyüket.
A meglepődés nem volt olyan nagy, mivel az osztályban elkezdődött valamiféle összekovácsolódás. Ezt persze az segítette elő a legjobban, hogy Márk hiányzott.
Angolon összefoglaltunk, de a másnapi dolgozat miatt senki sem izgult, biztosak voltunk a sikerben.
A spanyollal igazából semmi bajom, de ha duplázunk, az már okoz némi gondot az agyamnak, hatodik és hetedik órában. Főleg mivel Profé Sanchéz előszeretettel pécéz ki engem, mivel én elöl ülök, és csak engem lát. Flórába nehéz belekötni, ő nem konyít a spanyolhoz, úgyhogy még a megszokottnál is kevesebbet beszél. Ha bárki meg mer szólalni magyarul, angolul, vagy bármilyen nyelven ami nem spanyol, akkor az felségsértés. Amivel csak annyi a gond, hogy a tanár persze hallja a magyar társalgásainkat (Mi? Nem értem, mit mond?), de nem tudja, hogy kitől származnak a szavak. Így hát általában engem talál bűnösnek. Aznap például Brigi helyett.
- Biztos, hogy jól vagy? - támaszkodott meg a padomon Emma óra után, miután az imént említett csitri kis híján fellökte.
- Nézd, nem állítom, hogy repdesek örömömben. De túl fogom élni - nyugtattam meg. Körülöttünk mindenki pakolászott meglehetősen nagy volt a nyüzsgés, de a minden lében kanál Peti hallása így is tökéletes.
- Mit fogsz túlélni? - szólalt meg a hátam mögött. Felhorkantam, gyorsan dolgozni kezdtem egy hihető sztorin, de Emma megelőzött.
- A mai vásárlást. Elcibálom magammal - fonta össze maga előtt a karjait. Miközben én hálás pillantással mondtam köszönetet neki, Peti megveregette a vállam.
- Részvétem, ember!
- Mi is voltunk már vásárolni, hármasban - emlékeztettem az alig két hetes eseményekre.
- De az teljesen más! Lánnyal vásárolni rémálom - hangsúlyozta. - Emlékszel, hogy Flóra mennyi mindent vett a New Yorker-ben?
- Nem, de te biztosan - sandítottam a mellettem pakolászó lányra, aki felkapta a fejét a nevére, de nem tulajdonított különösebb figyelmet a dolognak.
- Mindegy, szóval tarts ki - szólt vissza az ajtóból Peti, addigra már megindult.
- Amúgy nem kell mennünk ha nem akarsz, csak ezzel akartalak kimenteni - ajánlotta fel Emma végigsimítva a karomon.
- Szerintem igazán jót tenne nekem, ha elvonná a figyelmemet a sok üzlet. Meg te - tettem hozzá.
- Elvonom a figyelmedet? - hajolt közelebb.
- Mindig - suttogtam, majd megcsókoltam. Valaki torok köszörülésére hagytuk abba. Olivér őszinte, vadalmás mosolyával találtuk szemben magunkat.
- Gusztustalanok vagytok! - komorult el hirtelen, mert Brigi gyanakvó pillantást vetett felé. Akár meg is sértődhetnénk, amiért nem vállalta fel, hogy kedvel minket, de ez egy ilyen osztály. A felsőbbrendűségért vívott harc kemény. Viszont egy idő után az ember ráébred, hogy ha szeretetteljes emberek veszik körül, akkor a nyomiság nem számít.
- Előbb tegyük le a táskánkat, vegyünk fel pénzt, és utána indulhatunk! - kaptam a vállamra a táskám.

2013. október 28., hétfő

57. rész: Alex...

Sziasztok! Először is köszönöm a több mint 60 feliratkozót!
Másodszor pedig elérkeztünk az előretekintőhöz, többet nem is szeretnék fecsegni, sokan már sejtik, hogy mi történt. Meglátjuk... *Bia*

Emma szemszöge:

Az alkotószobámban állva a vásznat kémleltem. Nem tudtam eldönteni, hogy mit fessek, viszont mikor az első ecsetvonást fel akartam vinni, véletlenül összekentem a farmeringemet. Azt szerettem benne, hogy mindig kijött belőle a festék, viszont most, hogy egy méretes fekete font díszelgett rajta, már nem voltam olyan biztos benne, hogy ez most is így lesz.
Ekkor azonban megcsörrent a telefonom, Alex neve villogott a kijelzőn, amit igazán furcsálltam, hisz mi nem telefonon szoktunk beszélni, de azért felvettem.
- Szia - köszöntem.
- Dóri vagyok! - szólt bele a kislány.
- Hogy kerül hozzád Alex telefonja?
- Itt hagyta a konyhapulton, felhívtalak volna a sajátomon, de nincs meg a számod - fecsegte. - Viszont ez most mindegy, ide kell jönnöd, nagy baj van!
- Miféle baj? - kérdeztem. Kezdtem ideges lenni.
- Azt nem tudom, de bezárta magát a szobájába, és nem hajlandó kijönni! Csak te tudsz segíteni, Margó sincs itthon! - hadarta kétségbeesetten.
- Rendben, azonnal ott vagyok! - nyomtam ki a telefont, majd levágtam a puffra. Nem teljesen értettem, hogy mi folyik náluk, de muszáj volt odamennem. A folyosón gyorsan felkaptam egy papucsot, és már siettem is át. Az ajtó be volt zárva, dörömbölni kezdtem, mire Dóri nyitott nekem ajtót.
- Fent van - bökött a lépcső felé. Bólintottam, és felcsörtettem az emeletre.
- Alex! - kopogtattam. Semmi válasz, úgyhogy ismét a dörömböléssel próbálkoztam. Semmi. Alaposan szemügyre vettem a zárat, benéztem a kulcslyukon, de nem láttam semmit a benne lévő kulcsból. Így nehéz lesz bejutni.
- Megtaláltam a pótkulcsot! - rontott ki a szobájából Dóri, majd átnyújtotta az apró fémet. Behelyeztem a lukba, kilöktem a másik kulcsot, elfordítottam a zárat, és lenyomtam a kilincset. Dóri akkorra már eltűnt, úgyhogy egyedül léptem be a szobába.
Néhány felső a padlón hevert szanaszét, az asztali lámpa le volt verve, és a szék sem úgy állt, ahogy kellett volna. Alex az ágyának dőlve ült, beesett vállakkal bámulta a padlót, szemeiből könnyek csöpögtek a combjára, az arcán pedig olyasmi tükröződött, ami egyszerre volt kifürkészhetetlen és sokatmondó. Tudtam, hogy nagy a baj, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi. Fel sem nézett rám, valószínűleg fel sem tűnt neki, hogy beléptem a szobájába. Teljesen magába roskadt, én meg próbáltam újrapörgetni a fejemben a nap eseményeit, hátha eszembe jut valami, amitől Alex így kiborulhatott. Tehetetlenül álltam az ajtóban, nem tudtam, mit tehetnék.
- Alex... - szólaltam meg, de nem jött ki hang a torkomon. A látvány teljesen lesokkolt, soha nem láttam még ilyennek őt, és ez megrémített. - Alex... - próbálkoztam újra, és most sikerült kipréselnem magamból a magánhangzókat. A srác felpillantott rám, szinte csak a másodperc töredékéig. Nem invitált beljebb, de nem is küldött el, ebből pedig arra következtettem, hogy nem bír megszólalni. Közelebb léptem hát, és bátortalanul leültem mellé. Ismét rám pillantott, de még mindig nem tudott kinyögni semmit. - Mi történt? - suttogtam, mivel hangosabban nem ment volna. Egy erőtlen mozdulattal a jobb oldalára bökött, ahol egy levél hevert. Átnyúltam rajta és a kezembe vettem a levelet. Átfutottam a sorokat, amik Krisztinának voltak címezve, és egy számomra ismeretlen embertől érkeztek, Irakból. - Édes istenem! - kaptam a szám elé a kezem. A Tamás nevezetű férfi arról tudósította Alex édesanyját, hogy a férjét eltalálták, beverte a fejét és kómában fekszik. Én mindig érzékeny lánynak tartottam magam, nyolcadikban képes voltam azon is meghatódni valamint sírni, hogy a rajztanár a kedvenc diákjának nevezett. Mikor ebbe a suliba kerültem, ez persze tarthatatlan volt, meg kellett erősödnöm. Ám otthon könnyű szerrel elejtettem pár könnycseppet, ha a szüleim leszidtak, még akár ilyen korban is. Könnyen meghatódom, és nem nehéz megbántani. Úgyhogy mikor végigolvastam a levelet, kedvem lett volna zokogni, de úgy éreztem, hogy azzal nem tennék jót Alexnek. Ezért inkább pislogtam párat, és úgy fordultam felé. Csakhogy semmi ésszerű nem jutott eszembe, nem tudtam mit mondani. Nem mondhattam, hogy sajnálom, az olyan hülyén hangzott volna. Azt sem akartam mondani, hogy minden rendben lesz, mert bár valóban úgy gondoltam, hogy Zsolt fel fog ébredni, Alex nem hitt volna nekem. Úgy gondoltam, hogy a szavak most fabatkát sem érnének, inkább előhúztam a zsebemből egy zsebkendőt, és letöröltem az arcát. Elvette a pézsét, és kifújta az orrát. Ezután megragadtam a hozzám közelebbi kezét, és jó erősen megszorítottam, hogy érezze a támogatásomat. Percekig csak némán ültünk a padlót a bámulva, de egyszer csak megszólalt, erőtlen hangon.
- A legszörnyűbb az egészben nem az, hogy talán soha többé nem látom. Sokkal inkább tartok anyutól, mikor elmondom neki. Ha ezt megtudja, abba belepusztul. És azt pedig Dóri nem élné túl. Abba pedig én...
- Hé! - szakítottam félbe, mielőtt olyasmit hord össze, amit nem kéne. - Senki nem fog meghalni! Az emberek fel szoktak ébredni a kómából. Előfordult már.
- Persze, de a mi családunk olyan peches, hogy... hogy... - kereste a megfelelő szavakat, de mikor nem találta meg, csak így folytatta: - hogy nagyon. Nem sajnáltatni...
- Alex, tudom, hogy nem sajnáltatni akarod magad, nem kell folyton elismételni! - förmedtem rá, amit talán nem kellett volna. Óvatosabban folytattam: - Amúgy pedig neked teljesen megengedett, a családodra való tekintettel.
- Emma, legyél velem őszinte - kérte. - Szerinted lehetséges, hogy apu felébredjen?
Egy pillanatra elgondolkodtam, majd válaszoltam.
- Szerintem lehetséges - vágtam őszinte arcot.
- Ne haragudj, hogy egy ilyen érzelmi ronccsal kell töltened a napot... ezt az egészet nem így képzeltem el - húzódott közelebb. Látszólag kezdett feltöltődni reménnyel.
- Ez így tökéletes - nyugtattam meg, egy mosoly keretében.
- Hogy fogom ezt elmondani a többieknek? - sóhajtott egy hatalmasat.
- Azt nem tudom. De segítek összerámolni - léptem az íróasztalához, és visszaállítottam a lámpát a rendeltetési helyére. Alex megigazította a székét egy esetlen mozdulattal, én meg a padlón heverő pólóihoz léptem, felemeltem a legfölsőt, akaratlanul is az arcomhoz emeletem és beszippantottam az illatát. Vannak olyan helyzetek, mikor a gyomrunkban megjelenik az a furcsa érzés. Mi lányok ezt sokféleképpen körülírjuk, ilyen szemléltetés például a pillangó, az egyszerű görcs, vagy a liftezés. De ha tényleg el akarnám magyarázni valakinek, talán azt mondanám, hogy a gyomrom megemelkedik, és egyfajta szúró, kavargó érzés keletkezik benne, ami már szinte fáj. Legalábbis számomra ilyen. Mikor Alex illatát beszippantottam, akkor is ez az érzés fogott el. Ettől aztán elöntött a boldogság, a szituációtól eltekintve. Az illat felelevenítette bennem, mikor a fiú elsétált mellettem a suliban, és ugyanez a szag csapott meg. Alex persze észrevette a műveletet, oldalra döntötte a fejét és összehúzta a szemöldökeit.
- Mit művelsz? - lépett közelebb.
- Én csak... Alex illata van - mutattam fel a kék felsőt. Halványan elmosolyodott és leült a ruhái mellé.
- Köszönöm.
- Mit? - tudakoltam.
- Hogy itt maradtál - támasztotta a homlokát az enyémnek. Hirtelen ezer fokot ugrott a hőmérséklet, és a szívem is hevesebben vert.
- Nem mondtad, hogy menjek el - vontam vállat.
- De gondoltam - ismerte be. - Szerettem volna egyedül lenni, de jobb így, hogy itt voltál. Köszönöm.
- Ez természetes - legyintettem. Volna, ha nem fogta volna addigra mindkét kezem. - Ez a barátnő dolga.
- Barátnő - ízlelgette a szót, majd megcsókolt. Hosszan. Nagyon hosszan. Túl hosszan. Levegőhiány miatt muszáj volt elhúzódnom. - Az lesz a legjobb, ha nem süllyedek depresszióba emiatt, mert attól apu nem ébred hamarabb fel.
- Okosan teszed, biztosan nem akarna így látni - bólintottam.
- De ma már nem fogok magolni - sandított az íróasztala felé.
- És a rajz? - emlékeztettem.
- Anyu ráébresztett, hogy nem lennék jó orvos. Talán tényleg valami mást kéne kezdenem az életemmel, és hagynom kéne azt az ösztöndíjat - morfondírozott.
- Szóval akkor nem leszel ötös mindenből? - próbáltam értelmezni.
- Meglátjuk - vont vállat. - És sajnálom, hogy fölösleges dolog miatt vállaltad át a szertáras balhét.
- Nem számít, a lényeg az, hogy Márk igazán jó büntetést kapott.
- Alex! - sikoltotta Margó a földszintről, ezután sebes léptek hallatszottak, és a következő pillanatban a hölgy már mellettünk állt. - Dóri felhívott, siettem ahogy tudtam! Mi történt? - vetette le magát mellénk.
- Apu kómában van - nyújtotta át neki a levelet.
- Te jó isten! Anyád tudja már? - futotta át a sorokat, újra meg újra. Az arcán ijedtség, csalódottság és remény tükröződött.
- Nem, de az lenne a legjobb ha ezt elhallgatnánk - vetette fel Alex.
- Igen, én is erre gondoltam - helyeselt bólogatva Margó.
- Micsoda? Már ne is haragudjatok, de ennek semmi értelme - szóltam bele kotnyelesen, annak ellenére, hogy ez cseppet sem tartozott rám.
- Emma! - pillantott rám szigorúan Alex.
- Nem, én tényleg úgy gondolom, hogy Krisztinának joga van tudni, hogy mi történik a férjével - kötöttem az ebet a karóhoz.
- Nézd, te nem ismered anyut... - próbált leállítani.
- És ez kinek a hibája? - vágtam hozzá. Erre kicsit ismét elkomorodott, én meg csak ekkor jöttem rá, hogy mekkora sületlenségeket beszélek. - Bocs.
- Nem baj - legyintett.
- Alex, mi lenne ha készítenék neked egy teát, megfőzném a kedvenc menüdet, és apud kedvenc sorozatát néznénk egész este? - ajánlotta fel Margó.
- Vagy elmehetnénk sétálni és mesélhetnél nekem róla - adtam meg a másik opciót.
Alex először gondterheltnek tűnt, hogy mégis kit válasszon, de aztán kiült az arcára egy őszinte vigyor, és úgy válaszolt.
- Margó, te ma foglalkozz Dórival, elvégre az ő apja is. Emma, te pedig menj haza, és élvezd az életet a szüleiddel. Én szeretnék ledőlni, elaludni, és holnap reggelig fel sem kelni. Szeretném átaludni a gondokat. Most úgy tűnhet, hogy dögrováson vagyok, de ígérem, holnapra nem lesz semmi bajom.
Margóval egymásra pillantottunk, és mint nő a nővel, egy szemkontaktusból megtárgyaltuk, hogy mennyire szeretjük Alexet. Beleegyezően bólintottunk, és magára hagytuk a fiút. Én hazamentem, de anyuék persze még nem voltak otthon, úgyhogy jobb híján ruhákat pakolásztam a szobámban. Ihletem nem volt, ezért még festeni sem tudtam. Gondoltam arra is, hogy tanulok egy kis fizikát, de az ötletet inkább elvetettem, nehogy a maradék életkedvem is elmenjen a napon.
- Szeretem azt a pólódat - hallottam az asztalomról, amitől összerezzentem, a felső pedig, amit éppen a kezemben tartottam a földön végezte. Kezembe vettem a Walkie-Talkie-t és bedőltem az ágyamba.
- Neked nem aludnod kéne? - tudakoltam.
- Délután négy óra van, nem tudok ilyenkor aludni - nevetett fel erőtlenül. - Csak szerettem volna, ha Margó a húgommal törődik, és egyedüllétre is vágytam - magyarázta. - Tudod, mindig is bennem volt az, hogy aput egy nap majd a háború viszi el. A legszomorúbb az egészben az, hogy nem jelentene sok változást ha meghalna, mivel így is csak évente egyszer látom. Most kellett fél óra, hogy kiboruljak, és most kell egy este, hogy összerakjam a dolgokat, és újult erővel vágjak neki a holnapnak. Érted, hogy mire gondolok?
- Tökéletesen - biccentettem, bár kezdtem összezavarodni. Nem akartam magam a helyébe képzelni, még csak az kéne!
- Ráadásul szerintem igazad van. Ébredtek már fel emberek a kómából, talán így lesz - reménykedett. Mérhetetlen boldogság öntött el, amiért ezt a hitet én öntöttem belé.
Pár percig még beszéltünk, utána én visszatértem a ruháimhoz, ő pedig a gondolataihoz. Késő délután, mikor a szüleim hazaértek, megpróbáltam egy kis minőségi időt eltölteni velük, mivel isten tudja, hogy meddig lesz rá lehetőségem. Segítettem anyunak vacsorát főzni, megnéztem apuval a meccset, este pedig közösen bámultuk a Két pasi - meg egy kicsi hatodik évadját.

2013. október 27., vasárnap

56. rész: Apa mikor jön haza?

Sziasztok! Itt is a vasárnapi rész, eleinte egy megszokott nap, majd a végén érdekes fordulatot vesz. Remélem tetszik majd nektek! *Bia*

Alex szemszöge:

Mikor kedd reggel kinyitottam a szemem, elég rossz érzés kerített hatalmába. Elvégre ez lehetne életem legszebb két hete. Hiszen a suli utolsó két hete a legszörnyűbb, és egyben a legjobb is. És én kaptam egy kis extrát is erre az időre: Emmát. Ha az ösztöndíjam után fogok sóvárogni, azzal csak mindent tönkreteszek. És anyunak sem arra volt szüksége, hogy kioktassam és önzőnek nevezzem. Úgy döntöttem, hogy semmi nem fogja elrontani a tizenegyedik iskolás évem utolsó heteit. Igen, reggel tényleg ezt gondoltam. De délután...
Reggel Emmával igazán izgatottak voltunk. Margó elvállalta, hogy beviszi Dórit, mivel még át akartuk venni párszor a verset. Meg persze az irodalmat magát is át kellett ismételni, mivel miután első órában Emma elmondja a verset, utána még egy kicsit gyakorlunk, de a második órában jöhet a dolgozat. Témazáró! Én nem izgultam, az irodalom mindig is a véremben volt, apukám nagyanyja költő volt. Emmában korántsem volt meg az a nyugodtság, amivel én rendelkeztem, azon a csodás, napos júniusi napon.
- Nem fog menni, Alex! Nem fog menni, nem hallod? - ismételgette, a dogára célozva. Persze a verssel kapcsolatban sem volt túl bizakodó, de azt annyiszor átvettük, hogy lehetetlen, hogy bármit is elrontson. Amikor így kiborul, a legjobb amit ilyenkor tehetek, az az, hogy megpróbálom megőrizni a hidegvéremet. Ami nem könnyű, mivel általában könnyen felkapom a vizet.
- Nézd, ha nagyon nagy a baj, akkor kattints kettőt a tolladdal, és én majd megoldom!
Kezdtem átalakulni Emilyvé...
- Komolyan megtennéd? - csillant fel a szeme megkönnyebbülten.
- Persze, de úgysem lesz rá szükség - nyugtattam.
Úgyhogy viszonylag kellemesen telt az út, Emma valamelyest lehiggadt, ami egészen az óra kezdete előttig tartott. Akkor vészmadárként kezdett jajveszékelni, Petinek köszönhetően, aki öt perccel óra előtt megállt előtte.
- Emma, ne aggódj, sikerülni fog! Se! - tette hozzá. Emma ekkor golyózott be, tulajdonképpen fába szorult féregként kezdett visítani, miközben Peti röhögött.
- Kösz szépen - böktem oldalba, akire ezután Flóra vetett rosszalló pillantást.
- Jó reggelt mindenkinek! - üdvözölt minket széles vigyorral, belépve a terembe Potássy. Legalább neki jól indult a reggele. Amúgy Márk még mindig hiányzott, sőt, Olitól már azt is tudtuk, hogy miért. Emma biztosan nagyon erősen megüthette Márkot, de azért ő elég kemény srác, szombat reggel már semmi baja nem volt. Azonban vasárnap állítólag nagyon rosszul lett, a doki szerint valami apró fertőzés, de pénteken már jön, nehogy lemaradjon a táborról. Pedig de jó is lenne! Olivér azt is elmondta, hogy eléggé kiakadt, mikor megtudta, hogy valaki bemártotta.
Potássy elhelyezkedett az asztalánál, körbepásztázta a termet, majd megszólalt:
- Emma, remélem ezen a héten jobb teljesítményt nyújtasz.
- Ebben biztos lehet - tápászkodott fel a lány, kimért léptekkel haladt a tábla felé. Megállva magabiztosan kihúzta magát, vett egy mély levegőt, megállapodott a tekintete rajtam, és belefogott.

Arany János: Szondi két apródja

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.

'Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!’

„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván:”

...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.

„Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. -”

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.

„Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma,
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
Ali győzelem-ünnepe van ma!”

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

„Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

Csodás érzés volt hallgatni, elvégre közösen hoztuk össze.
- Szalay, hát összekaptad magad! Személyes kedvencem ez a vers, és briliánsan adtad elő - dicsérte Emmát Potássy elismerő mosollyal. - Gratulálok, már csak egy versre van szükséged, határ a csillagos ég!
A magyartanár bizonyára azt hitte, hogy ezzel egy életre megkedvelteti Emmával a verseket. Én ebben nem voltam olyan biztos, sőt, szerintem még inkább gyűlölni fogja, háta közepére sem fogja kívánni a költeményeket.
- Nagyon köszönöm! - hálálkodott Emma, majd a helyére sétált és visszaült. - Te tudtad? - fordult hozzám, mialatt a tanár kiadott pár gyakorló feladatot.
- Mármint mit? - tudakoltam felvont szemöldökkel, annak ellenére, hogy pontosan tudtam miről beszél.
- Hogy ez a kedvenc verse - biccentett Potássy felé.
- Ó, hogy azt - mosolyodtam el. - Mégis honnan tudtam volna?
- Köszönöm - nézett a szemembe, mivel megértette, hogy tudtam.
- Nincs mit - legyintettem, mire előrefordult, nehogy magára haragítsa a tanárt.
- Aki nem szeretne karót kapni a következő órán, annak ajánlom figyelmébe a százkettedik oldalon lévő feladatokat - közölte egyre idegesebben Potássy, mivel Peti elmében volt, folyamatosan poénkodott. Viszont hallgattunk rá és a fenyegetésére, úgyhogy mindenki belemerülve látott neki a végső ismétlésnek. Furcsa, de komolyan, akkor tényleg mindenki tanulásra fordította az időt, ez mégiscsak az utolsó lehetőségünk volt. Hopp, mégsem: - Mint az minden évben lenni szokott, a legutolsó órán még adok egy lehetőséget. Aki úgy érzi majd a mai nap után, hogy nem sikerült túl fényesen a dolgozata és javítani szeretne, az ezek közül a versek közül választhat - húzott elő a könyvei közül egy lapot, rajta egy rémisztően hosszú lista, megtömve versekkel. Lehelyezte Márk üres padjára, arra célozva, hogy majd kitűzzük a faliújságra. A mi faliújságunk olyan üres, mint Petiék hűtője. Egy darab csoportkép a közepén Péter bá jóvoltából, néhány rendmániás idézet, szintén az ofőnek köszönhetően, és ennyi.
Tehát második órán megírtuk a dogát, és ahogy mondtam, Emmának nem volt szüksége a segítségemre, nyugodtan dolgozhattam. Nem úgy Emily, aki mindenfelé küldözgette a puskákat szerte a teremben, így elég nagy volt rá az esély, hogy nem hallunk túl sok verset a következő héten.
De a napnak még korántsem volt vége azután, hogy Potássy elégedetten kisétált a teremből, mivel biológián összefoglaltunk, és valamikor az óra közepén esett le egyeseknek, hogy az a másnapi tézét is jeleni. Beszédmentes pánik alakult ki (Csányi nem tűri a fecsegést óra közben), Peti a tollával bökdöste a padot, Patrik a telefonját verte a fejéhez megállás nélkül (érthetetlen okokból), Olivér a hajában turkált, Brigi és Jenny pedig egymás kezét szorongatták. Mi Emmával karba tett kézzel figyeltük a tanárt, a hétvégén tökéletesen felkészültünk a másnapi megpróbáltatásra, Emily valamiféle haditerven dolgozott, Flóra meg csak bámult maga elé. Sőt, abban is biztos voltam, hogy Márk éppen - Peti szavaival élve - a FIFA-franc-tudja-hánnyal játszott, mikor bevillant neki, hogy mekkora mázlista, és mi mekkorát szívunk.
Aztán jöhetett a tesi, az előző naphoz hasonlóan aznap is végre úgy öltözhettem, hogy nem kellett Márkot hallgatnom. Igazi felüdülésnek számított. Emma mesélte, hogy milyen beszélgetés folyt le közte és Olivér között, bár én már régóta tudtam az Emilys dologról, viszont ez a Márk-ellenes dolog meglepett. Azonban az öltözőben jót beszéltünk, kérdezett Emmáról, én pedig őt Emilyről. Peti eléggé kétkedő ebben a kérdésben, nem hisz abban, hogy Olivér megváltozott. Patriknak fel sem tűnt semmi, habár komolyan kezdtem azt hinni, hogy ő tud a legtöbbet mindenről, és csak úgy tesz, mint aki sosem figyel. Minden esetre a tesi izzasztó volt, Kocsis legnagyobb örömére majd' kiköptük a tüdőnket.
Fizika. Eme szó hallatán Emma megborzongott. Mióta együtt vagyunk, vannak olyan pillanatok, mikor rájövök, hogy mi tényleg együtt vagyunk. A legfurább az az egészben, hogy olyan természetes, mintha mindig jártunk volna. Viszont néha vannak olyan momentumok, mikor egy pillanatra elgondolkozom, és tudatosul bennem, hogy szeret. És azok csodás pillanatok.
- Gyűlölöm Verest. Már a gondolatától is kiráz a hideg! - közölte remegő kezekkel, miközben felballagtunk a második emeletre.
- Tudom, de nem kell aggódnod. Nem lesz semmi baj, ma összefoglalunk, nem feleltethet. - Ijedtségének alapja az volt, hogy ha Keresztes engem képes volt számon kérni, akkor ezt Veres is megteheti vele. De nem tette, szerencsére.
Dupla matekkal zártuk a napot, egészen kellemesen telt, nekem minden feladat sikerült. Körülöttem feltűnt néhány probléma, reméltem, hogy a dolgozatra minden megoldódik.
Pakolászni kezdtünk a teremben, nekem meg eszembe ötlött, hogy dolgom van.
- Nekem ma el kell mennem Dóriért, utána pedig beszélnem kell anyuval, szóval majd valamikor átmegyek. Az megfelel? - fordultam Emmához, miközben ő a vállára rántotta a táskáját.
- Persze - bólintott elmosolyodva.
A suli előtt elköszöntünk, ő balra indult, én pedig jobbra. Margóval úgy beszéltük meg, hogy ő elmegy valamilyen szalonba, ezért az én dolgom Dóri hazajuttatása. Tehát sietve vettem a lépteimet, majd megtorpantam a suli előtt. Özönlöttek ki a tizenhárom évesek, nekem meg csak az járt a fejemben, hogy milyen is volt hetedikesnek lenni. Abban az időben ez sokszor eszembe jutott, főleg amiatt, mert hetedikes versekkel foglalkoztunk Emmával. Emlékszem, hogy már abban az évben mennyire izgultam a felvételi miatt, mikor még azt sem tudtam, hogy hova jelentkezem. De ettől eltekintve, szerintem a hetedik volt a legjobb általános iskolás évem. Amikor már majdnem te vagy a legnagyobb, de még nem nyomják a válladat a nyolcadik problémái, a búcsúzás, a gimi... jó év volt, meg kell hagyni.
Ekkor Dóri libbent ki az ajtón, vidáman, úgy vigyorgott, mint egy vadalma.
- Alex! - integetett. - Régen nem jöttél értem a suliba - jegyezte meg, miközben megragadtam a kezét és elindultunk.
- Milyen napod volt? - érdeklődtem.
- Átlagos. De kaptam egy ötöst természetből! - újságolta boldogan. Istenem, nekem mennyire hiányzik a természet! Akkor még nincsen földrajz...
- Ügyes vagy! - mosolyogtam rá.
- És Ági néni megdicsért, mert tudtam a választ arra a kérdésre, amire senki más nem - virult megállás nélkül.
- Ez szuper! - biccentettem elismerően. Az én húgom!
- Apa mikor jön haza? - pillantott fel rám kérdőn.
- Fogalmam sincs - tártam szét a karom tanácstalanul.
- De hazajön?
- Igen - válaszoltam sóhajtva.
- Megígéred? - A remény kis sugara ott csillogott a szemében.
- Megígérem - sóhajtottam.
Mivel Margó elég sokáig nem érkezett haza, kivettem a leveleket a postaládából, bezártam az ajtót, adtam Dórinak enni, és én is megebédeltem. Utána átnéztem a leveleket, a legtöbb egyszerű számla volt, de megakadt a szemem egy Irakból érkezetten. A furcsa az volt, hogy nem aputól jött, hanem az egyik társától. Rosszat sejtettem, ám ezt igyekeztem elnyomni. A szobámban megállva kibontottam a levelet, és végigolvastam. A lap kiesett a kezemből, én pedig leroskadtam a földre.

2013. október 26., szombat

55. rész: Én vagyok önző?

Sziasztok! A szomorú történet után itt egy újabb nem valami boldog bejegyzés, sajnos ilyen is kell. Azért remélem tetszik majd nektek, Krisztina visszakerül a képbe, Alex egyese, és Emma rágódik még egy kicsit a sztorin. *Bia*

Emma szemszöge:

A sokk szédítő volt. Percekig csak ültem a konyhai székben, és igyekeztem megemészteni a hallottakat. Meg akartam érteni a dolgokat, felfogni a helyzetet. Képtelen voltam egyáltalán belegondolni is abba, hogy Márk hogyan tud aludni éjszaka. Annyi embernek fájdalmat okozott már, ha csak Alex történetét nézzük, már abban is megbántotta a fiút, Dórit, Alex anyját és apját, később meg Barbit. Azóta pedig több tíz lányt, azok szüleit, a barátait, engem, Brigit...
Vétkeinek listája végeláthatatlan, megcsalások, hazudozások, bántalmazások, és egyszerű szavakkal való sebzés. Felteszem, hogy éppen akkor is volt egy lány, aki koslatott utána, egy, aki csimpaszkodott rajta, egy, aki a háttérből reménykedve figyelte, egy, akivel valóban kapcsolatban állt, és egy, akivel titokban volt viszonya. És ezen tények lepörgetése után az életkedvem is elment. Hogyan lehet valaki annyira érzéketlen, bunkó, nemtörődöm, és még jóképű is? Felháborító.
Alex csak némán bámult rám. Nem voltam képes a szemébe nézni, azonban néha rásandítottam. Tisztán látszott a puszta arckifejezésén, hogy felkavarta az egész, belegondolni sem mertem, hogy mit érezhetett akkor. Ehhez még társul az apja elvesztése, a velem való kapcsolata, az anyja... szörnyű.
- Emma, mondj valamit! - szólalt meg percekkel később Alex. Ezer gondolat kavargott a fejemben arról, hogy mit is mondhatnék, de végül csak ennyit tudtam kinyögni:
- Sajnálom.
- Tudom - sóhajtott fel.
- Nem gondoltam volna, hogy Márk ennyire aljas. Ha elmondtad volna... ha egyszer megkerestél volna és közölted volna velem, sosem jártam volna vele. Csak el kellett volna mondanod! Ennyire egyszerű lett volna - rántottam egyet a kezén.
- Ezt mégis hogyan képzeled? - nevetett fel hitetlenkedve. - Bevárlak a suli előtt, és rád köszönök. Szia Emma! Tudod, Márk egy hitvány tuskó, nem kéne járnod vele. Igen, már értem. Biztos siker.
- Beismerem, kissé furcsa lett volna - adtam meg magam átértékelve a helyzetet.
Alex szemébe nézve könyörgést véltem felfedezni, egy ölelésért epekedett, így összefontam a karjaimat a nyaka körül, ő meg megilletődve húzott közelebb magához a derekamnál fogva. Ahogy vettem egy mély levegőt, a gyomrom liftezett és a pulzusom is emelkedett, a biztosíték egy szempillantás alatt kicsapódott, és sötétség telepedett ránk.
- Sokszor előfordul - közöltem kuncogva, de még mindig nem engedtem el.
- Erről eszembe jut valami - mondta, de a hangja sokkal kellemesebb volt, mint a történet elmesélése után. - Az első csókunk - tolt el magától, így a szemembe tudott nézni.
- Figyelj, én sajnálom, hogy akkor... - kezdtem, de mint oly sokszor, most is félbeszakított.
- Én is sajnálom. De nézd! Minden jó, ha a vége jó - csókolt meg. - Gyere, menjünk át hozzám - biccentett a sötétben a folyosó felé.
- Mi lesz a rajzzal? - jutott eszembe.
- Az ráér holnap, szerdán kell leadni - legyintett flegmán.
- Akkor menjünk - egyeztem bele  bólintva.
Alexéknél beigazolódott amit az egyesével kapcsolatban gondoltam.
- Szeretnék egyedül bemenni hozzá, el kell mondanom a földrajzot - torpant meg az anyja szobája előtt.
- Menj csak - mosolyodtam el beleegyezőn.
- Kösz - bólintott, azzal már el is tűnt a szemem elől.
- Szerintem hallgatóznod kéne - adott tanácsot kitekintve a konyhából Margó.
- Gondolod? - ráncoltam a homlokom.
- Ha egyesről van szó, akkor mindenképp - erősködött, majd visszatért a főzéshez.
Rátapasztottam a fülem az ajtóra, és figyelmesen hallgattam az odabent folyó beszélgetést.
- Milyen napod volt? - érdeklődött Krisztina depressziós hangján.
- Eleinte csodás... de kaptam egy egyest föciből - sóhajtott fel a fiú fájdalmasan.
- Alex, te is tudod, hogy ez nem akkora tragédia.
- Nem akkora tragédia? - ismételte Alex. - Úgy gondolod? Mi lesz az ösztöndíjjal?
Tehát jól gondoltam, hogy nincs a dolog elintézve egy nem nagy ügy vállrándítással.
- Alex, senki nem kéri, hogy orvos legyél, ez a te döntésed volt - emlékeztette Krisztina a fiát.
- De anya! Miért küzdöttem annyit, ha az utolsó pár méteren bukom el? Ha az utóbbi három évben nem tanultam volna annyit, Emma talán már rég az enyém lenne, és barátokban sem lett volna hiány! Nekem kell az az ösztöndíj! Ráadásul Emma volt az, aki bevállalta az ötösmentességet, csakhogy nekem legyen lehetőségem az egyetemre! Most mondjam neki azt, hogy hiábavaló volt? - fakadt ki feszült hangnemben.
- Alex. Egy: ha jól tudom, akkor kiderült, hogy Márk volt az igazi tettes, Emma rendben van. És kettő: hogy vagy képes ilyeneken agyalni, mikor apádról semmi hír? Szokott küldeni még egy levelet, de az utolsó két hete jött! Hol a másik levél? Azt kell, hogy mondjam, engem most cseppet sem érdekel az ösztöndíj, téged pedig csak az, mert önző vagy! - szidta le Krisztina anyásan.
- Én vagyok önző? Én vagyok önző? - ismételgette. - Ki feküdt két évig az ágyban ön sanyargatva, nem gondolva a két gyerekére és a férjére? Nekem soha nem volt egy rossz szavam hozzád, de most kimondom: önző dolog volt tőled, bár ezt senki nem vallotta volna be! Az volt anya, nagyon önző! - vágott vissza Alex megemelve a hangját. - És tudod mit? Apa is önző! Önző, amiért itt hagyott minket a csávában! Lelépett, mert nem bírta tovább a nehézségeket! És ezt meg is értem, mert veled nem lehet bírni! - csapott rá valamire, talán az ágy szélére vagy az éjjeliszekrényre.
- Alex, sajnálom! - szólt utána Krisztina megbánva a kimondott szavakat.
- Én viszont nem! - morogta a fiú, majd lassan felnyitotta az ajtót, ezért nekem volt időm a konyhában teremni, mintha egész végig ott lettem volna.
- Mi lesz a vacsora? - kérdezte beslattyogva a konyhába sugárzó (és kissé hamis) mosolyával Margótól.
- Igazán jó színész lenne belőled - jegyezte meg Margó az orra alatt. - Amúgy pedig pörkölt.
- Remek! Gyere Emma, még át kell vennünk a verset! - indult meg felfelé. Követtem.
Letelepedtünk az ágyára és belefogtunk a tanulásba. Nem mertem szóvá tenni, hogy mindent hallottam. Nem akartam még jobban kiakasztani. Inkább megpróbáltam a versre koncentrálni, és nem tetézni a bajt.
Késő délután távoztam, anyuékkal vacsoráztam, és estig festettem. Mikor átnéztem Alexhez kilenc felé, legnagyobb meglepetésemre nem tanult, hanem olvasott. Tudom, hogy szereti a könyveket, régen mindig olvasott a suliban. Általában ilyenkor év végén ez kicsit abbamarad a magolás miatt. De akkor olvasott, és ezt jó volt látni.

2013. október 25., péntek

54. rész: A legjobb barátomnak hittelek!

Sziasztok! Ki kíváncsi, hogy mi volt Márk és Alex régi ügye? Az utóbbi időben elejtett szavakból már lehetett következtetni, de szerintem teljesen még senki fejében sem állt össze a dolog. Viszont ebben a részben kiderül! Jó olvasást hozzá, és nagyon, nagyon, nagyon köszönöm a rengeteg komit! *Bia*

Emma szemszöge:

- Alex, úgy sajnálom - öleltem át óra után a csüggedt fiút.
- Nem olyan nagy ügy - legyintett, miután elengedtem.
- Nem olyan nagy ügy? Mi lesz az ösztöndíjjal? - emlékeztettem erre a fontos dologra.
- Még ott van a témazáró, van esélyem kijavítani - felelte lazán, megvonva a vállát, de biztos voltam benne, hogy hazudik. Egyszerűen éreztem. Viszont nem akartam nyaggatni, ezért inkább ráhagytam.
- Ember, irány a tesi - ragadta meg a karjánál fogva Peti, és rángatni kezdte az ajtó felé.
Alex intve nekem megadta magát, Peti pedig szinte lelökte a lépcsőn, mialatt én bevártam Flórát.
Az öltözőben egészen különös dolog történt.
- Elszaladok a mosdóba, talcsi a pálya előtt - csicseregte Brigi a testvérének, majd így is tett.
Jenny ekkor megmagyarázhatatlan okokból úgy érezte kíváncsi vagyok rá, hozzám fordult.
- Hogy alakulnak a dolgok Alexszel? - tudakolta.
- Hozzám beszélsz? - vontam fel az egyik szemöldököm ledöbbenve.
- Nézd, tényleg érdekel - nézett a szemembe. Azt hitte, hogy megbocsátok neki, vagy egyáltalán szóba állok vele azok után, amit tett? Persze az ő vétke nem akkora, mint Brigié, de azért nem érdemli meg a szentté avatást. Ő nem szólt egy szót sem arról, hogy mi van Márkékkal, ő röhögött ki bizonyára minden nap suli után, és ő az, aki teljesen ki volt akadva, mikor Alexszel mentem suliba. Tehát nem éreztem úgy, hogy ezt éppen vele kéne megbeszélnem.
- De annyira azért mégsem, hogy ezt Brigi előtt kérdezd meg! - húztam gúnyos mosolyra a számat. A tesója előtt nem meri felvállalni, hogy ő annyira mégsem utálja Alexet. Ettől inkább elhallgatott, és lesütött szemekkel kibaktatott az öltözőből.
- Ez szép volt - pillantott rám elismerően Emily.
- Kösz - vigyorodtam el.
- Várjunk csak, ti most jóban vagytok? - bökött ránk értetlenül Flóra. Két helyzet van, amiben hajlandó kiereszteni a hangját. Ha sulin kívül vagyunk, vagy ha csak a barátai hallják. És persze fontos helyzetekben mindig megszólal.
- Nagyon úgy néz ki - vontam vállat. - Olivér pedig normális - újságoltam.
- Akkor már csak egy kérdésem van! - tette fel a mutatóujját Flóra. - Te miért nem vagy együtt Olivérrel? - kérdezte Emilytől.
- Kialakulóban van a dolog - közölte egy halvány mosollyal. Úgy éreztem Emily megbékélt a helyzettel, miszerint már nem csak ő Flóra barátnője. Ugyanez a helyzet Patrikkal.
Tesin teljesen kifulladtunk, ezért mikor Alexszel hazaindultunk, még akkor is alig kaptam levegőt.
- Akkor ma nálad? - kérdezte, miután elköszönt Petitől.
- Igen - bólintottam megragadva a kezét.
- Vettem neked valamit - mosolyodott el.
- Komolyan? Mit? - csillant fel a szemem, mialatt ő levágta a táskáját a járda szélére is kotorászni kezdett benne. Elhaladva mellettük a diákok morogtak, amiért elálltuk az utat, de ez különösebben egyikünket sem zavarta.
- Nem Márkot akarom majmolni, de megláttam, és muszáj volt megvennem - húzott ki a zsebéből valamit, majd a tenyerére helyezte. Egy flamingót ábrázoló nyaklánc volt, az erős napsütésben csodásan csillogott, és nagyot tetszett.
- Gyönyörű! - kémleltem az ékszert.
- Feltegyem?
Bólintottam, hátat fordítottam neki, a magasba emeltem a hajam, ő pedig felcsatolta.
- Köszönöm! - csókoltam meg hálásan.
- Szívesen - fogta meg a kezem, így újra elindulhattunk.
Otthon Alex leült a konyhában, amíg én átöltöztem az emeleten. Abban állapodtunk meg, hogy először befejezzük a verset, utána jöhet a rajz. Mikor végre kényelmes göncben tudhattam magam, sokkal jobban éreztem magam.
Elhelyezkedtem Alex mellett, mire ő elém tolta a könyvet. Elkezdett magyarázni az utolsó versszakról, de valahogy nem tudtam rá figyelni. Csak az járt a fejemben, hogy ő meg Márk... Meg akartam kérdezni, de nem tudtam, hogy ezt mégis hogyan tegyem.
- Tehát ezért ez a kedvenc versszakom - fejezte be a hosszas magyarázatot.
- Értem, és mi lenne, ha most elmesélnéd, hogy mi történt veled és Márkkal? - csúszott ki a számon, mindenféle megfontolás nélkül. Én magam is meglepődtem.
- Tessék? - szaladt fel a szemöldöke.
- Ugyan már, Alex! Tudni akarom! - erősködtem. makacsul.
- Emma, meg kell értened, hogy az számomra nem egy szép emlék! - emelte meg egy hangyányit a hangját.
- De akkor is jogom van tudni! Miért nem vagy hajlandó elárulni? - estem a tokának harciasan.
- Nem tudom, annyira hülyének érzem magam miatta - szégyellte el magát.
- Alex, nekem mindent elmondhatsz - nyugtattam meg egy biztató mosollyal.
Megadóan felsóhajtott.
- Legyen. Három számodra ismert ember érintett benne - kezdte. - Márk, Dóri meg én.
- Dóri is? - csodálkoztam.
- Ó, igen! Nagyjából három és fél éve történhetett, nyolcadik féléve felé járunk. Márk meg én ötödik óta voltunk legjobb barátok - elkerekedett a szemem, ő pedig folytatta. - Így őt még anyu is láthatta. Akkoriban Márk más volt, nem volt annyira felvágós, és sokkal jobban megbecsülte a lányokat. Nekem volt egy barátnőm, nálunk nem volt annyira erőteljes a hierarchia, talán ezért járt velem. Barbinak hívták a lányt, és egész jól megvoltunk. Mindketten szerelmesnek hittük magunkat, de egyáltalán nem voltunk azok. Bár nem állítom, hogy olyan korban ne lehetne valaki szerelmes - terelte el a szót, én meg igyekeztem jelzés értékűen rázni a fejem, mire visszatért az eredeti dologra. - Mindegy, lényegtelen - sóhajtotta zavartan. - Dóri oviba járt, és én egyik nap nem tudtam elmenni érte, mert megígértem Barbinak, hogy megnézek vele valami horrorfilmet a moziban. Gondban voltam, mivel apu aznap vidéken volt, anyunak meg halaszthatatlan dolga akadt, de Márk felajánlotta, hogy elmegy a húgomért. Úgy volt, hogy négykor kezdődik a film, és Dóriért is négyre kellett volna Márknak mennie. Háromnegyed órát vártam Barbira, de nem jelent meg. Igazság szerint aggódni kezdtem, mivel legalább tízszer hívtam, és küldtem neki vagy nyolc sms-t. Ennek köszönhetően persze lement az összes egyenlegem, tizenkét forint maradt a kártyámon. Tehát hazamentem, de otthon csak anyut találtam. Na, ettől teljesen kikészültem, sehol a húgom, Barbi nem hív vissza, és senkit nem tudok elérni. Nem mertem szólni anyunak, ezért egyedül indultam el az ovihoz, ami ijesztően messze volt a lakásunktól. Bíztam abban, hogy Márk felvette őt, csak valamiért nem vitte haza. Még akkor is bíztam benne - ökölbe szorította az asztalon pihenő kezét, szörnyű volt látni, hogy ennyire rosszul érinti az egész. - Fél hatkor még mindig úton voltam... De nem találod ki, hogy kiket láttam vadul csókolózni az utcán! Barbit és Márkot. Mintha kitépték volna a szívemet, nagyjából úgy éreztem magam. Egyenesen nekik rontottam, egy hatalmasat behúztam Márknak, és nagyon vissza kellett fognom magam, hogy Barbit ne üssem meg. A legjobb barátomnak hittelek! ordítottam Márk képébe, aki sűrű bocsánatkérések közepette próbálta menteni a menthetőt. Azonban a dolognak befellegzett, a kapcsolatunk örökre elromlott. Barbi még kisebb gond volt, csak pár hete jártunk, de azért rá is elég pipa voltam. De Márk... - szóra nyitottam a számat, de Alex rendíthetetlenül folytatta. - Ó, még nincs vége! Dóriról megfeledkeztél? Szóval miután Márkot jól lehordtam, hirtelen eszembe jutott a húgom, aki minden bizonnyal reménytelenül álldogált az oviban. Ettől persze még idegesebb lettem, meg tudtam volna ölni, de helyette inkább rohantam. Úgy rohantam, mint azelőtt soha. Hatra értem az oviba, ahol azt mondták, hogy Dóri már elment. El tudod képzelni, hogy mi zajlott le bennem abban a pillanatban? A húgom, aki rám lett bízva a szüleim által, valahol a városban kószált teljesen egyedül, és az esélye, hogy valaha előkerül egyenlő volt a nullával.  Ráadásul decemberben, tehát már rég sötét borult az utcákra. Senkit nem tudtam felhívni, tetőtől talpig reszkettem, és bele se mertem gondolni, hogy mi lesz ha nem találom meg. Abba meg pláne nem, hogy mit szólnak a szüleim, ha ezt megtudják. Úgyhogy eszeveszettül a húgom keresésére indultam, mivel azóta is értelmetlen okokból megpróbált egyedül hazajutni. Négy évesen! Szóval rohantam, rohantam és rohantam, míg végül fél nyolckor megtaláltam egy fa tövében, az óvodától nem messze. Zokogott, ahogy addigra már én is. Nem üvöltöttem vele, nem szidtam le, pedig eredetileg azt terveztem. Viszont mikor megpillantottam, a szívemet elöntötte a megkönnyebbülés, megkönyörült rajtunk az ég, ezért csak átöleltem és bocsánatot kértem tőle, valamint megígértettem vele, hogy ilyet soha többé nem csinál. Azóta féltem annyira, és azóta van telefonja. Tudom, hogy egy hétévesnek nem kéne telefon, de csak egy sima mobil, megnyom rajta két gombot, és akkor fel tud hívni engem, vagy pedig Margót, másra igazán nem is használható. Azon a héten nem mentem iskolába, a büntetés szerint, amit apu szabott ki rám, miután szégyenkezve elmeséltem neki a történetet. Visszagondolva hatalmas köszönet neki ezért, nem kellett szembenéznem Márk és Barbi kapcsolatával, akik szakítottak pár nap után. Mire újra bebaktattam az iskolába, már csak kínosan pillantgattak egymás felé egy-egy kósza pillanatban. És talán ezért nem volt azóta olyan igazi haverom, hiszen ott a rossz tapasztalat...
Megsemmisülve bámultam a combjaimat, alig bírtam visszatartani a könnyeimet, ha arra gondoltam, hogy mit érezhetett Alex, mikor Márk engem is elvett tőle.

2013. október 24., csütörtök

53. rész: Csókot!

Sziasztok! Megérkeztem a következő fejezettel, Alex jegye játszik majd fontos szerepet, meg Dóri. Jó olvasást hozzá! *Bia*

Alex szemszöge:

Miért van az, hogy ha az életünk egyik része végre kisimul, egy másik részén akkora göröngyök lesznek, hogy felveszik a versenyt a nagyi hájaival is? A reggel tökéletesen indult, úgy, ahogy egy nyári hétfő reggelnek indulnia kell. Csicseregtek a madarak, fújt a szél... az első probléma ott kezdődött, hogy anyu kiküldött a szobájából, mondván, hogy magányra van szüksége. De akkor még nem hagytam, hogy a napomat bármi tönkretegye. Megcsináltam a szokásos szendvicsem, dupla adag majonézt nyomtam bele és vidáman elmajszoltam.
- Gyerünk Dóri, indulás! - lökdöstem ki a húgomat az ajtón. Ekkor azonban megpillantottam Emmát, és rájöttem, hogy ez így nem lesz jó. - Margó... - pillantottam rá, de tanácstalanul megvonta a vállát.
- A bankba kell mennem - közölte, majd a táskájával kezdett babrálni.
- Rendben, akkor erről ennyit. Gyere Dóri - ragadtam meg a kezét, a kapu felé kezdtem vonszolni, ahol Emma várt.
- Hogyhogy ilyen korán? - érdeklődtem, miközben Margó bezárta az ajtót és el is indult.
- Ma volt miért... azaz kiért felkelni egy hétfői napon - ragadta meg a karom, magához húzott, de engem kínosan érintett, hogy a húgom hatalmasakat pislogott ránk.
- Később - súgtam Emma fülébe, és elhúzódtam. - Figyelj, mi most erre megyünk, Dóri sulijába...
- Mehetek én is? - kérdezte közbevágva.
Erre nem is gondoltam.
- Ha akarsz - vontam vállat mosolyogva. Tehát hárman siettünk át az úttesten, mi Emmával két oldalról fogtuk Dóri két kezét.
- Sikerült a matek házi? - pillantott le a húgomra Emma.
- Igen, a bátyám igazi zseni! - bólogatott hevesen a kislány.
- Ebben egyetértünk - biccentett rám sandítva Emma.
Miközben Dóri mesélt egy sztorit a előző napjáról (nem volt rövid), bekanyarodtunk egy utcába és megpillanthattuk az óriási épületet.
Miután sikeresen befejezte a történetet, leguggoltam hozzá, és rántottam egy utolsót a cipője fűzőjén.
- Légy jó, és ne hagyd, hogy Bálint zaklasson!  - ráztam a mutatóujjam. - Ha hozzád ér, mit kell mondani? - tudakoltam felvont szemöldökkel.
- Azt, hogy ha még egyszer ezt csinálja, akkor a bátyám megtalálja! - ismételte sokadszorra a betanult szöveget Dóri szem forgatva.
- Rendben, mehetsz! - pusziltam meg a homlokát, majd mikor berohant a suliba, felegyenesedtem és Emma szemembe néztem.
- Ne haragudj, de ezt - hajoltam közel hozzá, kisöpörve az arcából egy rakoncátlan tincset - nem akartam előtte - csókoltam meg.
- Semmi vész - nyugtatott meg, majd ő is babrált egy kicsit az én kósza hajszálaimmal. - Szerinted mi lesz? - kérdezte végül.
- Mivel? - vontam össze a szemöldököm.
- Hát a sulival - világosított fel, miközben rántott egyet vállán, amit nyomott a ránehezedő táska. - Gondolod, hogy...
- Minden rendben lesz, szerintem nem lesz semmi - legyintettem, és ezt komolyan így is gondoltam. További három másodpercig.
Persze! A Benjamin Franklin meg a semmi? Nem, helyesbítek. A 11./a és a semmi? Jó vicc!
Mikor fáradtan becsoszogtunk az épületbe még minden rendben volt, bár a büfénél nem állt senki. Már a folyosón is kaptunk pár kíváncsi tekintetet alsóbb évesektől, de nem tulajdonítottunk nagy figyelmet a dolognak. A terembe lépve azonban bárgyú tekintetek fogadtak és bazsalygó arcok. Mielőtt bebaktattunk volna minden ment a rendes kerékvágás szerint, Patrik kockult, Peti Flórával beszélgetett (inkább csak a srác beszélt, a lány pedig bólogatott), a két csitri vihogott valamin, Emily rozskenyeret evett, Olivér pedig feszülten figyelte. Akármennyire meresztgettem a szemem, Márkot nem láttam, pedig ő egy elég feltűnő jelenség a színes gatyáival. Szóval mikor beléptünk, a beszéd meg a nevetés abbamaradt, a csámcsogás megszűnt, és a tekintetek ránk szegeződtek. Akaratlanul is magam mellé eresztettem az addig Emma kezében pihenő kezemet, és ezt ő is pártolta.
- Sziasztok! - intett az osztálynak bizonytalan vigyorral, és igyekezett normálisan viselkedni. Persze a helyzet korántsem volt normális, helyette inkább erősen kínos. Én is megpróbáltam civilizált ember módjára végezni a teendőimet, kipakoltam és kivittem a táskámat. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy ez nem az a helyzet volt, ami a napomat enyhén szólva szétzúzta. Az majd valamivel később jön. Minden esetre mikor Emmával mindketten elrámoltunk a padunkban és megállapodtunk a székünkön, még mindig a figyelem középpontjában voltunk, ami engem enyhén feszélyezett.
- Most komolyan, mit akartok? - fordultam az osztály felé felsóhajtva.
- Nem egyértelmű? - lóbálta meg a karját Olivér. - Csókot!
- Elmentek a francba - legyintett feléjük Emma, de közben félszemmel egy röpke másodpercre rám pillantott, és halványan elmosolyodott.
- Gyerünk már, ember! - unszolt minket Peti is. - Csókot, csókot!
És ez hatott az egész osztályra, egyszerre kezdték kántálni a szót, csak Brigi duzzogott idegesen. Jenny ezt látván szintén zavartan csöndben maradt. A "csókot, csókot!" az egész termet betöltötte, ezért Emmával egymásra néztünk, és vállvonogatva megadtuk magunkat. Én feltérdeltem a székemre, ő pedig áthajolt a padján és nyomott egy gyors csókot a számra. A többiek éljenzésben törtek ki, és bár eléggé hangosan voltak, azért hallottam, ahogy Patrik lefotóz minket a telefonjával.
- Facebook-ra! - kiáltotta elégedetten. Vetettem felé egy szúrós pillantást, ezért inkább eltette a kütyüt.
- Mi folyik itt? - rontott be Kelety, az ajtó kivágódott, és kis híján kis is tört. Ekkor az osztály kisangyal üzemmódba kapcsolt, mindenki előrefordult és édesen pillantgatott az igazgatóra. - Hol van? - rikácsolta. - Hol van Baross?
- Emma kiütötte - felelte lazán Olivér. Amúgy addigra már mindenki tudta, hogy Márk volt a szertári bűnös, azt azonban csak kevesen, hogy ki tudta rábizonyítani.
- Tessék? - szaladt fel az igazgató szemöldöke, egészen a plafonig.
- Csak vicceltem, nem kell felkapni a vizet - vont vállat a fiú. Annak ellenére, hogy az igazság valóban ez volt, senki nem volt biztos benne, hogy Márk valóban emiatt hiányzott. Amúgy pedig Kelety utálja az erőszakot, jobb, ha nem tud egyes dolgokról.
- Aki beszél vele mondja meg neki, hogy a büntetése kettes magatartás és... - feszülten vártuk a másik csapást Márk számára, nagyon kíváncsiak voltunk rá. - Ki kell fizetnie a kárt! - azzal ki is viharzott a teremből. Na igen. Márkék tényleg nagyon gazdagok, elég, ha a házukat nézzük, de a szülei (mint általában az összes gazdag) nem szeretik kiadni a pénzt felesleges dolgokra. A ház, a fényűzés és a rengeteg nyaralás számukra fontos, hogy mindenki lássa mennyire tehetősek. De kifizetni ekkora kárt... nem fognak örülni. Főleg a pénteki buli után, amiről valószínűleg nem is tudtak. Szeretnék ott lenni, mikor Márk ezt megtudja. Nem hiszem, hogy Olivér elárulja neki, hogy ő köpte be, azért nagy valószínűséggel még mindig haverok. Kérdés, hogy Olivér kit választ. Márkot, vagy pedig Emilyt. Valamikor csak kiderül.
Angollal kezdtük a hetet, mint már előtte is olyan sokszor. Ms. Cawley feladott pár feladatot, aztán elregélte, hogy szerdán összefoglalunk és csütörtökön megírjuk a dogát.
Foszlóval volt a második óránk, kémiából már szerencsére megírtuk a témazárót, tehát csak folytattuk az egész év átismétlését. Elmondta, hogy ő szíve szerint íratna velünk egy év végi dogát, de már nincs rá idő. Köszönjük!
Töri következett, Németh is lazára vette a figurát. Éljenek az utolsó hetek! Jövő héten már csak papíron járunk iskolába. Minden órán filmet nézünk, beszélgetünk és elvagyunk. Minden órán, kivéve matekon. Fodor van annyira gonosz, hogy utolsó héten írat témazárót. Ez még engem is kiakaszt, mivel: könyörgöm! Utolsó hét!
Emlegetett szamár... matek volt a negyedik óra, az anyagnak még a vége felé sem tartunk, tehát komolyan fontolóra kell vennie az osztálynak, hogy mikor tanul. Elvégre hétvégén táborban leszünk. Ha jól számolom, akkor szerdára esik a doga, aznap zárnak le minket, tehát Fodornak gyorsan kell javítania. Legalább ennyi plusz munkája neki is lesz. Ő persze minket hibáztat ezért, mivel állítólag miattunk csúsztunk annyit. Én nem tudom, szerintem neki kellett volna pörgősebben firkálnia a táblára. Szeretem a matekot, meg a tanárral sincs semmi bajom, de ilyenkor megőrjít!
És akkor jöhetett a földrajz. Én nyugodtan helyezkedtem el a székemen, nyújtózkodtam és ásítoztam, Keresztesre várva, stabil ötös voltam, nem érhetett meglepetés. Istenem, mennyire naiv voltam!
- Walter kijön a táblához, és mesél nekünk Ukrajnáról - vágta le a cuccait a tanár. Elkerekedett a szemem és az erő egy szempillantás alatt elhagyta a testemet. Micsoda!?
- Elnézést, de ha jól tudom, akkor nincs szükségem a jegyre - próbáltam ellenkezni. Igazság szerint előző nap tanultam föcit, csakhogy Ukrajna az utolsó anyag, és arra nem jutott időm, mivel nagyon sok minden volt hátra, és arra gondoltam, hogy azt majd máskor átveszem. Persze, pont ebből kell kérdeznie, jellemző. Elöntött egy olyan nem akarok felelni érzés, rettegtem a megaláztatástól, Keresztestől és a rossz jegytől.
- Most nem vagy hajlandó kijönni, bezzeg mikor Szalayt akartam feleltetni, akkor nem érdekeltek a jegyeid! - förmedt rám. Emmára sandítottam, akinek akkor jutott el a tudatáig, hogy akkor, azokat valóban miatta vállaltam be. Tudtam, hogy ha kimegyek, akkor halálra fog szívatni, és a végén úgyis egyest kapok. Beletörődtem ebbe, hiszen választásom nem volt. Azonban úgy véltem, hogy egyszerűbb ha makacsul a helyemen maradok és úgy kapom meg az egyest, így megspórolva az égést.
- Nem készültem - vallottam be lesütött szemekkel, hátha megsajnál a tanár. Keresztes szeme szikrákat szórt, szerettem volna elsüllyedni, mivel valóban szégyelltem magam.
- Alex - suttogta Emma a tollát kattogtatva, miközben a tanár hosszú prédikációba kezdett. - Legalább próbáld meg!
- Nem fog menni - fordítottam hátra egy hangyányit a fejem.
- De te Alex vagy! Neked minden megy! - erősködött, dacosan rángatva a karjait.
Mindeközben a földrajztanár teljesen belemerül a monológjába.:
- És én mindig próbálok kedves lenni...
Gondoltam már úgyis mindegy, teljesen Emma felé fordultam, úgy válaszolva neki:
- Ez nem ilyen egyszerű... - kezdtem, de pechemre Keresztes okosabb ennél.
- Walter, figyelsz te rám egyáltalán? - meresztette ki a szemeit, alig bírtam ránézni.
- Természetesen - vágtam rá, egy bólintással nyomatékosítva.
- Akkor remélem, hogy megelégszel egy egyessel - csapott egy jól irányzott mozdulattal a naplóra, ami ennek köszönhetően felnyúlt.
- Úgy fest - sóhajtottam fel. Pedig nem, egyáltalán nem voltam megelégedve a jeggyel! Ez volt az a helyzet, ami a napomat elkeserítette. Stréber vagyok, tudom. Először magára a jegyre gondoltam, mennyire borzalmas érzés egyest vésni az ellenőrzőbe, aztán az ösztöndíjra, valamint arra is, hogy mégis mit fog szólni anyu. Majd Emma is eszembe ötlött, hiszen én vagyok az, akinek az okosabbnak kéne lennie, elvégre nekem kell biztosítanom számára a segítséget. Tehát teljesen elkenődtem emiatt.
Egyedül az javított a dolgon, hogy mikor körbenéztem, szokatlan dolgokat láttam. Emma szomorúan pillantott rám, Emily a fejét csóválta, Flóra ciccegett, Peti sóhajtozott, Patrik felém mutatta a telefonját, amiben egy jegyzet volt megnyitva, a következő felirattal: sajnálom haver. Sőt, azt kell mondjam, hogy még Olivér is belevert egyet a padba. Mindannyian a saját módjukon, de egy dolgot sugalltak felém: érdekli őket a jegyem, és a szívükön viselik a dolgaimat. És ez nagyon jól esett. A gimis éveim alatt sosem voltak igazi barátaim, és ezt meg is szoktam. Azt hittem, hogy nincs is szükségem rájuk. De mégis van. Nagyon.

2013. október 23., szerda

52. rész: Szeretlek

Sziasztok! Remélem mindenki kiélvezi ezt a kis szabadságot, nem is gondol a tanulásra, hanem a pihenésre koncentrál.
Megérkeztem a következő fejezettel. Krisztina állapota háttérbe szorul, egyre több morzsát kapunk Alex és Márk régi ügyéből, valamint elmúlik a hétvége. Jó olvasást! *Bia*

Alex szemszöge:

Tudtam, hogy anyu az utóbbi időben apu miatt viselkedett olyan furán. Napközben Margó szokott segíteni neki átöltözni meg lefürödni, de nem kellett hozzá éles ész, hogy tudjam: napok óta nem öltözött át. Sőt, azt is tudtam, hogy a rajta lévő szerelés miért olyan fontos a számára. Bár mindig csak betakarózva látom, azért a rajta lévő felsőt kémlelve eszembe jut, hogy az nem is az övé. Apa ruháit legutóbb akkor viselte, mikor az elment. És most újra. Vajon mik történhetnek napközben, mikor én az iskolában raboskodom? Milyen viták folyhatnak Margó és anyu között? És milyen kínokat kell kiállnia, hogy az elkeseredettségét leplezze előttünk? Tudom, egyáltalán nem biztos, hogy aput látjuk még az életben. Irak nem valami hétvégi kiruccanás, hanem háború, ahol sokan halnak meg. Apu elvégezte a főiskolát, de végül inkább katona akart lenni. Hivatásos, tehát nem csak éles helyzetben van rá szükség, hanem tulajdonképpen mindig. Eddig egyszer sem érte komolyabb sérülés, de anyu szemmel láthatóan nagyon félti. Persze apu nagyon szereti anyut, és szíve szerint itthon élne velünk, de szerintem van benne egyfajta kötelességtudat, ami Irakba szólítja, és nem ereszti. A másik gond pedig az, hogy itthon nemigen tudna magával mit kezdeni, ha nem lenne munkája, akkor pedig még rosszabb lenne az egész. Tehát a helyzet enyhén bonyolult.
Emma nagyon feszengett, miközben anyu zokogni kezdett, én pedig nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Nem akartam őt kiküldeni, de szerintem nem hallgatta szívesen anyut. Szerettem volna távozni, de csak nem hagyom ott az elkeseredett szülőmet! Most komolyan, hogyan választhatnék a számomra két legfontosabb nő közül? De aztán rájöttem, hogy egyszerűen túldramatizálom a helyzetet.
- Anyu, neked most ezt egy nővel kell megbeszélned. Margó! - kiáltottam. Anya és a "bejárónőnk" igazi legjobb barátnők lettek az évek során. Anyu neki sírja el a bánatát, mivel egy nő sokkal jobban meg tudja érteni, mint én.
- Igen? - lépett be a szobába Margó. - Ó, drága Krisztina, mi történt? - kérdezte aggodalmasan, mikor megpillantotta anyut.
- Zsolt történt! Megölöm azt a szemetet, ha hazaér! - Na igen. Amikor anyura rájön a "Zsoltolhatnék", akkor ebben a sorrendben változnak az érzelmei, természetellenesen gyorsan: először aggódik, aztán zokog, utána dühöng, ezután sipítozik és jajveszékel, végül pedig csak csalódottan csóválja a fejét. Most tartunk a "dühöng" státuszban. Peti erre annyit mondana: Majd kiírom Facebook-ra! Ikszdééé!
- Jaj, édesem, biztos vagyok benne, hogy erre nem lesz szükség! - próbálta lecsillapítani Margó.
- Gyere - suttogtam Emmának, karon ragadtam és elhagytuk a szobát. - Ne haragudj anyura, néha kicsit megbolondul - magyaráztam, mikor elindultunk felfelé a lépcsőn, miután az előszobában lerakott irodalomkönyvet (Emma visszahozta) a kezembe vettem.
- Szóra sem érdemes - legyintett. - Amúgy pedig egyáltalán nem bolondult meg, szerintem ez a természetes reakció.
- Te mit csinálnál ha a férjed Irakba menne katonának, csak azért, mert az az elvárás, hogy a családfőnek dolgozni kell? - ültünk le a szobámban.
- Nem szeretnék belegondolni - rázta a fejét. - Az én apukám már jó ideje nincs munkája, emiatt vannak a viták. Tudom, hogy az nem olyan fontos, és nem is olyan szörnyű...
- Emma - szakítottam félbe elmosolyodva. - Nem számít, hogy akkor mit mondtam, vagy, hogy te mit mondtál. Nem érdekel! Csak az számít, ami most van - vettem a kezembe a kezeit, miközben egymással szemben ültünk az ágyamon.
- Rendben - bólintott megkönnyebbülve. - Nem tolakodásból, vagy ilyesmi, de nincsenek olyan kezelések, amik segítségével anyukád újra lábra tudna állni?
- Ez most, hogy jutott eszedbe? - ráncoltam a homlokom.
- Nem tudom, csak úgy.
- De vannak, persze, hogy vannak - bólogattam. - Csak nagyon drágák, ami még nem is lenne baj, elvégre nem vagyunk szegények. De ahhoz be kéne költöznie valami intézetbe. Abba Dóri belepusztulna. - Furcsa, hogy Alexék valóban mennyire tehetősek. Az ember azt gondolná, hogy éppen csak megélnek valahogy. Azonban az anyukája testvére valóban szemérmetlen összegeket küldhet Amerikából.
- Értem. Akkor kezdjük?
- Vers, rajz, vagy a dogák? A versre van a legkevesebb időnk - nyitottam ki a könyvet.
Emma kényelmesen elhelyezkedett az ágyamon, én pedig mellette foglaltam helyet.
- Átolvastam a magyarázatot a vers után, és sikeresen megértettem a két idősíkot. Tehát a páratlan versszakok az apródok énekei, a párosak pedig a szolga szavai. De a rímek akkor is borzalmasak! - csóválta a fejét.
- Igen, tudom. De menni fog, hidd el. Elmondom, hogy mit hangsúlyozz és, hogy mire figyelj. Először is, az egész nagyon régiesen van megírva. Drégeli, kezökben, feszűlet, űlet, kopiával, jertek, álgyú... - soroltam pár, ma nem szokványos írásmódú szót. - Ezekre ügyelj. A szolga részeit mondhatod hívogatóan, az apródokét pedig úgy, mintha éppen ott lennél a harcban. Erőteljesen és szigorúan. Elkezdted már megtanulni?
- Igen, de nem mondhatnám egyszerűnek. Furcsa az egész!
- Tudom, de menni fog! - biztattam újra meg újra.
- Ezt már mondtad - emlékeztetett.
- Az lehet, de így lesz és kész! - szögeztem le határozottan. Az igazat megvallva azonban ebben egyáltalán nem voltam biztos. Most komolyan... megtanulni Arany egyik legnehezebb verséből tíz versszakot két nap alatt, úgy, hogy azzal Potássy is meg legyen elégedve? Kizárt. Én sem lennék rá képes. - Mennyit tudsz belőle?
- Nagyjából tudom az első hármat. Pontosan csak az elsőt - ismerte be, lesütve a szemét.
- Csak az elsőt? Egy hét alatt ennyire voltál képes? - döbbentem le.
- Nézd Alex, nem volt olyan könnyű, ráadásul a versnél sokkal jobban érdekelt, hogy mi lesz velünk - mutatott kettőnkre.
- Igazad van, bocs. Gyere ide! - öleltem magamhoz szorosan. - Meg tudjuk csinálni. Megígérem! - suttogtam a hajába.
- Hiszek neked. Neked mindig - tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Na, olvasgassuk ezt a fránya verset - tettem magunk elé a könyvet, miközben átkaroltam a vállát.
Sokáig ültünk ott, nem tudom meddig, de addig nem keltünk fel, amíg nem ment hét versszak tökéletesen. Margó főzött ebédet, amit felhozott nekünk, úgyhogy nem haltunk éhen.
- Mi lenne, ha a rajzot holnapra halasztanánk? Inkább tanuljunk, ha már így belejöttünk a magolásba - ajánlottam fel.
- Biztos vagy benne?
- Tökéletesen - bólintottam.
Azonban egy dologba nem gondoltam bele: ha Emma olyan nehezen erőlteti magába a versek szövegét, akkor a tananyag sem lesz sétagalopp. És nem is volt az. Ő az ágyamon feküdt, körülötte mindenfelé könyvek és füzetek.
Én az ágynak dőlve tanulmányoztam az egyes leckéket. Ő a fizikával foglalkozott, én pedig a földrajzzal. Aztán váltottunk, később jöhetett az irodalom, az angol, végül pedig a biosz. Ez már így is elég szörnyen hangzik, főleg, hogy még össze se foglaltunk egyikből sem. De Emma... nagyjából ötpercenként jegyezte meg, hogy nem ért egy szót se abból ami le van írva, ráadásul az macskakaparásomat sem tudja elolvasni. Próbáltam tolerálni, de teljesen kikészített. Csakhogy van egy fegyvere ellenem, amit ha bármikor bevet, a haragom elillan. Ez pedig a mosolya. Mikor kezdtem ideges lenni, felpillantottam rá és ő kimerülten elmosolyodott. És az mindig betett.
Valamikor kilenc felé megcsapott egy álomhullám. Éjjel nem aludtam valami sokat, Dóri kissé meg volt őrülve, és egész éjjel vonyított. Pislogtam, de mintha több percesre sikerült volna.
Ne hunyd le a szemed! Hallod? Ne hunyd le a szemed! Alex! Figyelsz te rám egyáltalán? Ne hunyd le a szemed!
És akkor lehunytam a szemem...

Emma szemszöge:

Termikális oxidáció. Nem! Terminális! Olivér...! Rendben, szóval a képlete... Mi is a képlete? Pedig tudom, tudom!
Alexre pillantottam, hogy megkérdezzem a képletet, de csak az oldalra billent fejét láttam. Elaludt? Alig múlt kilenc. Szegény, biztos nehéz éjszakája volt. Lemásztam az ágyról, hogy jobban szemügyre vegyem. De édesen aludt! Nem akartam felébreszteni, ezért lábujjhegyen settenkedve kiballagtam a szobából, behajtva magam után az ajtót, hogy még a kilincs kattanása se keltsen zajt. Lecsoszogva a lépcsőn igyekeztem halk lenni, ami remélhetőleg sikerült is. A konyha felé vettem az irányt, egyenesen az ínycsiklandozó illatok felé.
- Aranyom, hol van Alex? - tudakolta Margó.
- Elaludt - feleltem.
- Komolyan? Hisz még csak kilenc óra! Bár ez érthető, nem aludt túl sokat tegnap - bólogatott.
- Nem tudod véletlenül, hogy Alexnek melyik osztálytársunkkal van múltja? Valami kellemetlen sztori lehet - próbálkoztam, mivel eléggé felcsigázott a dolog.
- A kellemetlen sztorit nem ismerem, akkor én még nem voltam itt. De azt tudom, hogy Alex melyik mostani osztálytársával járt egy általánosba. Várjunk csak, hogy is hívják? - morfondírozott. - M... Márió? Valami ilyesmi neve van, ha jól emlékszem.
- Úgy érted, hogy Márk? - nyíltak tágra a szemeim a döbbenetes felismeréstől. Most komolyan lehetséges lenne, hogy Márk és Alex egy általánosba jártak? Hat éves koruk óta ismerik egymást? Ez teljességgel lehetetlen!
- Igen, így hívták! - helyeselt Margó. Eldobom az agyam!
- Na jó, megyek és felkeltem, még a végén a padlón fog aludni egész éjjel - indultam meg. - Anyukájával minden rendben? - fordultam vissza.
- Nem mondhatnám - sóhajtott fel. - De majdcsak túl lesz a dolgon.
- Reméljük - siettem fel a lépcsőn, majd néhány tompa lépés után újra Alex szobájában álldogáltam. Még mindig a padlón ült, háta az ágynak támasztva, a feje pedig balra billent. Halkan elpakoltam az ágyról, hogy rögtön fel tudjon feküdni. Leültem vele szemben és egy pillanatig még néztem, ahogy alszik.
- Alex - suttogtam, miközben lágyan megsimítottam az arcát. Kinyitotta a szemét és néhány pillanatig csak zavarodottan meredt rám.
- Sokat aludtam? - kérdezte végül.
- Alig tíz percet - nyugtattam meg.
- Emma... - simított ki egy kósza tincset az arcomból.
- Igen?
- Szeretlek - mosolyodott el, azzal az édes mosolyával.
- Én is szeretlek.
Szinte magához rántott ezen kijelentésemre. Azonnal megcsókolt, egyetlen habozó pillanatig sem váratott meg. Csodás érzés keletkezett a gyomrom belső üregeimben, valaki benyomta a szerelem gombot és lángra lobbant az egész testem. A következő pillanatban pedig kirázott a hideg Alex hátamra csavarodó kezei hűvösétől. Legszívesebben beletéptem volna a hajába, viszont sikeresen visszafogtam magam és egyszerűen csak belemarkoltam a tarkója rövid tincseibe. Úgy tűnt gyorsan kiűztem belőle az álmos érzéseket, egy szempillantás alatt megpördített minket, így már én dőltem neki az ágy oldalának. Alex teste teljesen az enyémhez tapadt, ahogy az ajkai is. Éreztem, ahogy a mellkasom ütemre az övének ütődik, melyet a szívem szapora, maratoni dobogása okozott. Szerettem volna ott helyben elolvadni, vagy esetleg meghalni, és ilyen feledhetetlen érzések között távozni az élők soraiból. Jobb halált nem is kívánhatnék. Viszont Alex édes csókja eszembe juttatta, hogy élni sem másodlagos, egyre hevesebben nehezedett rám, miközben igyekeztem nem elájulni. Fizikai fájdalmat éreztem a belső szerveim tájékán, mintha felrobbanni készültek volna a felgyülemlett feszültségtől. Annyira erőteljesen szorítottam magamhoz, mintha soha többé nem akartam volna elengedni. És ez tulajdonképpen igaz is volt. Csakhogy...
- Khm - zavart meg minket egy hang, mire Alex a pillanat töredéke alatt eleresztett, elrugaszkodott a padlótól, és egy méterrel arrébb állapodott meg, beverve a fejét a szekrény szélébe.
- Dóri! - túrt a hajába igazítás céljából. - Mit szeretnél?
- Segítesz a matekban? - nyújtotta a könyvét az elvörösödött lány. Ha ő ilyen céklás árnyalatokat kapott, el sem mertem képzelni, hogy az én arcom hogyan festhet.
- Persze, azonnal megyek - legyezett kezeivel a lány szobájának ajtaja felé, arra utalva, hogy menjen már. Dóri felkuncogva és szökdécselve távozott, becsukva maga után az ajtókat.
Alex megismételte a mutatványát, ezúttal felém vetődött békaugrásszerű mozdulattal, ismét rátapasztva ajkait az enyémre. Mielőtt visszaestem volna az iménti állapotomba, igyekeztem felülkerekedni saját magamon, ami nehezebbnek bizonyult, mint bármi más. Eltoltam magamtól.
- Dolgod van - emlékeztettem.
Felhorkant.
- Tudom. Megyek is - állt fel -, mielőtt...
Nem talált megfelelő szavakat a köztünk lezajló eseményekre, inkább felhúzott a földről és nyomott egy puszit az arcomra.
Hazafelé menet hatalmas vigyor ült az arcomon, alig bírtam levakarni, mikor anyuék számon kértek.
Lefekvéskor azért egy dolog lukat vájt a boldogságomba. Hétfő.