2014. szeptember 1., hétfő

Születésnapi epilógus

Sziasztok! Boldog szülinapot She's Next Door! Repülő az idő, kétségtelen. Köszönöm szépen azoknak, akik hagytak megjegyzést az előző bejegyzésem végén, sokat jelent, hogy még ennyi idő eltelte után is kíváncsiak vagytok Alexre és Emmára. Ez az epilógus olykor-olykor hagy maga után foltokat, kitöltetlen űröket, melyeket a ti fantáziátokra bízok. Őszintén remélem, hogy tetszik majd nektek ez a nem tervezett fejezet is, kíváncsian várom a véleményeiteket a kinézetet - melyet én készítettem - és a bejegyzést illetően is. Legyen csodás tanévetek! Hát akkor... Jó olvasás, komizzatok! *Bia*

Alex szemszöge:

Már késésben voltunk, de Emma képtelen volt kitenni lábát a lakásból, tizedjére is apa lelkére kötötte, hogy telefonálnak, ha bármi lenne a kicsivel. Ez volt az első alkalom, hogy mindketten magára hagytuk az alig öt hónapos Annát, de abban mindketten egyetértettünk, hogy csecsemő nem való osztálytalálkozóra.
- Édesem, nem kell aggódnod, Zsolt jó nagypapa - nyugtatta a menyét anyu, kiszólva a nappaliból, ahol éppen Dóri mesélt neki valami történetet a gólyatáborából, mert előző este érkezett haza. A szőkeség igazi nővé cseperedett azóta, hogy utoljára láttam, egy hét alatt egészen kivirult, érett tizennyolc éves vált belőle, aminek köze lehetett az egyetemi ismerkedős táborhoz is.
Ők már régen búcsút intettek nekünk, egyedül apa álldogált az ajtóban, várva, hogy bezárhassa azt.
- Gyere Emma, nem fogunk odaérni! - rángattam a lányt a karjánál fogva, aki nagy nehezen átlépte a küszöböt és hajlandó volt a kocsi felé venni az irányt.
Lopva a régi házukra pillantott, tudtam, hogy miért. A gimnáziumi ballagás után albérletben éltünk, viszont gyakran hazalátogattunk szüleinkhez, akik megtartották egymás mellett fekvő házaikat. Csakhogy másfél évvel ezelőtt Emma édesapja elhunyt egy szerencsétlen balesetben, az özvegyasszony pedig nem bírt tovább egyedül lenni otthon, így túladott a házon. Immáron gyerekzsibajtól volt hangos az emeletes épület, azonban a tragédia úgy megrázta az egész családot, hogy még mindig nehéz szívvel gondoltunk vissza arra az időszakra.
Nem tettem szóvá a gondolataimat, csöndesen foglaltuk el a helyünket az autóban, majd az út második feléig csak a rádió hangja uralta a járművet.
- Az osztály nagy részével tartottuk a kapcsolatot, ha máshol nem, akkor a közösségin - állapította meg Emma, amint a telefonját böngészte.
- Azért a Pelle tesókra kíváncsi leszek - vigyorodtam el, bár technikailag nem voltak már se testvérek, se Pellék.
- Én meg Márkra - villantotta ördögi mosolyát a lány, így fehéren vakító fogai is látszottak. Ahogy feléje pillantottam, akaratlanul is magam előtt láttam a tizenhét éves énjét, aki még mély csodálattal szemlélte az akkori Baross srácot.
Magát a találkozót már a ballagáson megbeszéltük. Emily vállalta, hogy tíz évvel később foglal nekünk asztalt az egyik közeli fővárosi olasz étteremben, ahol egy kerek asztal köré gyűlhetünk és megoszthatjuk egymással azóta alakult életünket. Másfél hónappal ezelőtt pedig mindkettőnk levelezőjébe érkezett egy email, miszerint augusztus 29-ére ne szervezzünk semmiféle programot.
- Azért kár, hogy az ofő nem tud eljönni - jegyezte meg Emma sokadjára, mert való igaz, hogy Péter bá családi ügyek miatt sajnos nem tehette meg, hogy velünk vacsorázzon.
- Majd legközelebb. Mondjuk a húsz éves találkozón, mire mindannyian negyven évesek leszünk - túrtam a hajamba kissé idegesen, kezdtem komolyan tartani attól, hogy milyen lesz őket mind együtt látni újabb tíz évvel később.
Lassan begurultunk a parkolóba, mire Emma megjegyezte, hogy nyugodtan ihatok, hazafelé majd ő vezet. Egyikünk sem volt alkoholista, azonban tudtuk, hogy csak egyikünk engedhet meg magának egy pezsgőt.
Az étteremben már többször jártunk együtt, csakhogy ezúttal a kelleténél jobban izgultam, amint beléptünk a kapun és egy pincért követve a fenti teraszra indultunk. Emma olyan szorosan fogta a kezemet, hogy eszembe jutott a lányunk születése, akkor szorongatta utoljára ilyen erősen a kezemet.
Ott ültek. Mindannyian. Ami nem csoda, legalább húsz percet késtünk, már elmúlt hét óra. A két szabad széken kívül nyolc foglalt volt. Peti éppen a mellette ülő Flórának magyarázott valamit, aki széles mosollyal hallgatta az okfejtését, majd hangosan felnevetve fogadta a történet csattanóját. Emily a villájával hadonászva éppen készült felnyársalni Olivért, aki erre a mellette helyet foglaló Márk mögé igyekezett bújni, félve a támadástól. Patrik mindannyiunknál jobban kicsípte magát, elegáns szerelésben mutogatott képeket a telefonján a mellette ülő Jennynek, aki örömmel fogadta a nyaralások alatt lőtt képeket. Brigi harsányan hahotázva figyelte, amint Emily Márkot teszi újabb célpontjává, és őt igyekszik villájára tűzni.
- Nem mondhatjátok komolyan, hogy még mindig együtt vagytok! Komolyan Alex? - tápászkodott fel Márk, egyrészt azért, hogy kitérjen Emily támadása elől, másrészt viszont szeretett volna kezet rázni velem. - Adhatok egy puszit a barátnődnek? - tudakolta Emma felé fordulva, nem volt biztos benne, hogy ez megengedett-e számára.
- Úgy érted, hogy a feleségemnek? Persze, semmi akadálya! - adtam áldásom egy kis üdvözlésre, miközben az asztalt körbejárva mindenkit köszöntöttem, pedig Petivel például múlt hónapban is összefutottunk a játszótéren.
A zúgolódásunkat rosszalló tekintetek követték a körülöttünk lévő asztalokról, de nem törődtünk vele, beletelt jó néhány percbe, mire mindannyian újra a helyünkön ültünk. Euforikus állapotba kerültem, amint újra együtt láttam a csapatot, tíz év után. Sokat változtunk, azonban annyit mégsem, hogy ne legyünk felismerhetőek. A legtöbbjükkel tényleg tartottuk a kapcsolatot - hol rendszeresen, hol rendszertelenül -, de az online chat vagy a videókamera nem ért fel azzal az örömmel, hogy együtt láthattam őket.
- Hogy volt ez a dolog kettőtökkel? Meséljetek! - kérte Brigitta, aki úgy tűnt felhagyott a melíroztatással és engedte hajának természetes barna színét kiteljesedni.
Emma azonnal magához ragadta a szót.
- Az egyetem kemény volt, mert a főváros két külön végébe jártunk, Alex tanárira, én meg művészetire, de közös albérletben laktunk a belvárosban - mesélte a gimnázium utáni éveket. - Potássy nyugdíjba vonult, ezért Alex örömmel vette át a helyét a Benjamin Franklinben, én meg nagy nehézségek árán néhány év alatt szereztem magamnak egy kicsike hírnevet, amivel már kikerült néhány képem egy második kerületi galériában. A fizetésünk nagy része a különórákból származik, melyeket tartunk, én a műtermemben tartok órákat óvodás gyerekeknek, Alex meg inkább gimnazistáknak, főiskolásoknak segít a magyarban.
- Az albérletből a szüleink spórolt pénzén tudtunk kiköltözni - vettem át a szót -, majd szépen lassan a plusz juttatásoknak hála a saját lábunkra tudtunk állni, így ideje volt megkérnem a kezét, bár nem volt nagy esküvőnk, szűk családi körben folyt az ünneplés.
- Úton van már a trónörökös? - kérdezte Emily, aki sajnálatos módon mindannyiunk életéből kimaradt, tekintve, hogy külföldön tanult tovább, míg mi többiek a hazánkban maradtunk.
- Olyannyira úton van, hogy éppen most is Alex szülei vigyáznak rá - kacsintott a lány felé egyet Emma. - De most te mesélj valamit, milyen Anglia?
- Elképesztő élmény volt teljesen egyedül kiköltözni, de hamar szereztem új ismerősöket, így egy cseppet sem volt ijesztő - ecsetelte Emily. - Felettébb kemény évek voltak, egyensúlyban kellett tartanom a tanulást és a szórakozást, végül sikerült lediplomáznom, családjogi ügyvéd lettem és azóta releváns esetekkel foglalkozom - mesélte teljesen komolyan, viszont úgy tűnt, hogy legbelül még nagyobb gyerek lett, mint amilyen akkor volt, ezt bizonyította az iménti evőeszközös akciója is. - Meg most van egy egészen komoly kapcsolatom is, meglátjuk, hogy mi sül ki belőle.
- Úgy örülök neked! - vigyorgott Flóra, aki hozzám hasonlóan azt sem tudta hova legyen örömében. - Én műszakit végeztem, aztán könyvelő lett belőlem - újságolta izgatottan -, most viszont sikerült elvégeznem egy rajzkurzust, úgyhogy remélhetőleg tudok majd azzal is foglalkozni másodállásban.
- A lovagod megérkezett már? - érdeklődött Jenny a lány felé fordulva.
- Ami azt illeti tavaly belefáradtam és eldöntöttem, hogy ha egyedül is kell felnevelnem, de nekem lesz egy gyerekem. Két hónapja mesterségesen megtermékenyítettek és azóta úgy néz ki, hogy lesz egy kisbabám... vagy talán kettő - helyesbített Flóra. Nos, mi Emmával erről éppenséggel tudtunk, a feleségem segített Flórának megfelelő képzést találni két évvel ezelőtt, és azóta is folyamatos kapcsolatban álltunk. - Na és mi a helyzet a kedvenc testvérpárommal? - mosolyodott el a lány, amint a pincér felvette a mi lemaradt rendeléseinket.
- Ugyanarra az egyetembe mentünk - osztotta meg a múltjukat Jennifer, bár erre még mind emlékeztünk -, mert mindketten a divat és az öltözködés terén akartunk elhelyezkedni. Végül Brigiből divattervező lett, én pedig szépségszalonról szépségszalonra járok, félévente váltogatva, hogy sose unjak rá. Foglalkozom fodrászattal, meg pedikűrrel és manikűrrel.
- És élvezed amit csinálsz, Brigi? Nem nehéz? - tudakolta a lánytól Olivér.
- Még nem törtem be annyira a piacra, eddig egy kollekcióm található meg kicsi üzletekben, de már az is valami, nekem legalábbis hatalmas örömet okozott. Remélhetőleg a következő találkozón már a magam készítette cuccokban fogok jönni - vigyorgott önfeledten, nekem pedig nagyon tetszett a változás, melyen ez a két lány keresztülment. Tényleg felnőttek. - Veled mi a helyzet, Oli?
- Miután ez a drága leányzó itt mellettem - bökött a fejével Emily felé - kitalálta, hogy külföldre költözik, egy évig nem igazán csináltam semmit, aztán nem is mentem főiskolára. Most ingatlanokkal foglalkozom egy banknál, nagyon élvezem, de egy nap majd szeretnék saját építőipari céget nyitni, viszont ez még a jövő zenéje - tárta szét a karjait, majd átkarolva Emilyt nyomott egy baráti puszit a feje búbjára. - És bár most éppen szingli vagyok, majdcsak lesz családom is.
- Ó haver, te aztán jól le vagy maradva! - röhögött Márk. - Dr. Baross Márk vagyok, mintaférj és családapa! - hajlongott előttünk, bemutatva magát.
Még szerencse, hogy az italokat csak ezen kijelentése után hozták meg, különben biztos, hogy a legtöbbünknek torkán akadt volna a pezsgő vagy az üdítő.
- Tessék? - kérdeztük hárman-négyen.
- Emlékeztek még, hogy milyen csődtömeg voltam az utolsó évben? Na, újrajártam a tizenkettediket az addig alattunk járóakkal, és mivel egészen összeszedtem magam, mehettem vidékre, az orvosira, és bár nem volt a legfelszereltebb fősuli, azért sikerült elhelyezkednek ott, és a helyi klinikán egész jól megvagyok. Összejöttem az egyik nővérkével pár éve, elvettem és ikreknek adott életet - újságolta meglehetősen büszkén, Emmára sandítva pedig azt vettem észre, hogy hozzám hasonlóan tiszteletet érez a fiú iránt.
- Ember, el sem hiszem! - kommentálta Peti, aki csak poénból húzta elő régi kedvenc szavát.
A pincér felvette az újabb rendeléseinket, bár jó sokáig vacakoltunk velük, mert előtte nem jutott időnk átfutni az étlapot, minden figyelmünket volt osztálytársaink múltja, életcéljai kötötték le.
- Peti, azt hiszem rajtad a sor - unszoltam a fiút, mert bár nekem már beszámolt az utóbbi évekről annál a játszótéri találkozásunknál, szerettem volna, ha mindenki tisztában van vele, hogy mi történt a férfivá érett sráccal, akinek arcát borosta fedte.
- Gondolod? Rendben van... Azt tudjátok, hogy Flórával elmentem a műszakira, utána viszont egy kis költségvetésű kábelcsatornánál dolgoztam néhány évig, ami jól jött, mikor egy viszonylag nagyobb adóhoz hívtak híradósnak, így már volt tapasztalatom. Szeretnék majd egy saját műsort, de egyelőre ez is megteszi - jegyezte meg.
Furcsa volt hallgatni, ahogy mindannyian beszámoltak a karrierjükről, magánéletükről, hiszen tíz évvel ezelőtt sokan még nem tudták, hogy mit is akarnak kezdeni az életükkel.
- Volt egy egyéjszakás kalandom öt évvel ezelőtt, aminek az lett a vége, hogy a hölgyemény teherbe esett, így bár eleinte bírósági ügy lett a dologból, végül ráébredtünk, hogy tulajdonképpen összetartozunk - mosolyodott el Peti, Emma pedig halk sóhajt hallatott, imádta ezt a történetet azóta, hogy megosztottam vele. Ezután néhány fergeteges sztori következett, mert bár még csak alig volt huszonkilenc éves volt, máris annyi minden történt vele, mint mással csak hatvan év alatt. Főképp kábelcsatornás kalandokat osztott meg velünk, melyeken szakadtunk a röhögéstől, míg hátba nem vágta a mellette ülőt. - Patrik! Mesélj valamit!
A férfi kihúzta magát, hogy úgy válaszolhasson.
- Jelenleg éppen munkanélküli vagyok, mert leépítés volt az informatikai cégnél, ahol eddig dolgoztam, viszont nem bánkódom, mert most szeretnék valami egészen mást csinálni. Különféle melegbarát programokat szeretnénk szervezni a párommal, miközben nagyon rajta vagyunk az örökbefogadási témán. Tíz év múlva majd többet tudok ezekről mondani - vonta meg a vállát kissé szégyellősen.
Miután megérkeztek a rendelt ételek, már ő is feloldódott és Petihez hasonlóan mulatságos történeteket mesélt.
Egy ponton csak figyeltem, amint mind a kilencen kacagnak körülöttem, én pedig igazán csak ekkor éreztem, hogy felnőttem. Persze Anna születésekor és az esküvőmön is bennem volt már, hogy révbe értem, sínen van az életem. Azonban csak ezen a találkozón éreztem azt igazán, hogy mindannyian, egytől egyig megbirkóztunk a nagybetűs élettel, kidobtak minket a mély vízbe a gimnázium után, és helytálltunk. Csodálatos volt azt látni, hogy a sebek begyógyultak, a sérelmek el lettek felejtve, néha szavak nélkül is megértettük egymást, és másra nem is volt szükségünk, csak néhány humoros történetre ahhoz, hogy önfeledten tudjuk csevegni egymással, hol egy nagy csoportként, hol kisebb csoportokra bomolva. Bármennyire is nehéz volt néha velük, őszintén megvallva mind a kilencüket szerettem. Elvégre négy teljes évig együtt voltunk, jóban rosszban, így tíz évvel később pedig hálás voltam azért, hogy ők voltam az osztályom.

2014. augusztus 12., kedd

Utolsó utáni szavak

Drága She's Next Door olvasók!
Nem tudom pontosan, hogy mit szeretnék kihozni ebből a nem tervezett bejegyzésből. A napokban elértük a 100 000 oldalmegjelenítést (valaki csípjen meg!), nem sokkal előtte pedig a 100 feliratkozót. Ezek olyan gigantikus számok, melyekről soha nem is álmodtam volna, azonban sokkal többet ér az üres statisztikánál az a szeretet, amit megdöbbentő módon a mai napig kapok tőletek. Néha-néha érkeznek üzenetek a közösségi portálon, melyek arról tájékoztatnak, hogy valaki két nap alatt végzett a történettel. Elképesztő, meg kell hagyni! Csodálatos azt hallani, hogy az Alex és Emma életéből kiragadott egy hónap - mely kétségkívül a legmeghatározóbb volt - ennyire elnyerte a tetszéseteket, és boldog vagyok attól, hogy valamit ezzel adtam Nektek.
Furcsa belegondolni, hogy már majdnem eltelt egy év azóta, hogy elkezdtem vezetni a második blogomat. Sokszor eszembe jutnak azok az írással töltött percek, melyek 2013 nyarán olyan izgalmasak voltak. Nem lehettem biztos benne, hogy milyen lesz az oldal fogadtatása, végül azonban felemelő volt, hogy az fejezetek érkeztével párhuzamosan újabb és újabb olvasók érkeztek. Megragadnám az alkalmat, hogy sokadjára köszönetet mondjak Nektek, amiért végig biztattatok megjegyzéseitekkel, pipáitokkal, kedves szavaitokkal. Egy élmény volt ezt a blogot vezetni, garantálom, hogy sosem fogom elfelejteni.
Térjünk hát a lényegre. Arra az elhatározásra jutottam, hogy szívesen megírnék egy újabb epilógust, mely ezúttal a tíz évvel későbbi osztálytalálkozó részleteit tartalmazná, viszont csak akkor, ha erre van igény. Ez talán illúzióromboló lesz, vagy esetleg irreális, viszont igyekszem valóságosra írni. Továbbá arra gondoltam, hogy új külsőbe is öltöztetném az oldalt - esetleg nem én, hanem egy gyakorlott szerkesztő -, így vonzóbbá téve azoknak, akik ezután találnak rá és szeretnék megismerni Alex és Emma történetét. Új fejléc, szövegdobozok, sorkizárt fejezetek.
A véleményeteket szeretném kikérni a fentebb említettetekről. Kérlek titeket, hogy ha van egy kis időtök, akkor válaszoljátok meg az alábbi kérdéseket:

Legyen új epilógus, mely az osztálytalálkozót ecseteli?
Kinek a szemszögéből íródjon?
Legyen egyes szám harmadik személyű?
Legyen új kinézete az oldalnak?

Csak rajtatok múlik a blog további jövője. Előre is hálás köszönetemet küldöm mindazoknak, akik veszik a fáradságot és kinyilvánítják véleményüket.
Megtaláltok az ajánlókkal, cikkekkel foglalkozó blogomon, a Ticket to Joyland-en.
További kellemes nyarat kívánok,
Bia

2014. július 30., szerda

Utolsó szavak

Sziasztok! Aki az előző blogomat olvasta - nem vagytok sokan - az már megszokhatta tőlem ezt a kis utolsó rész szerűséget. Csak pár gondolatot idebiggyesztek, szerintem érdekes lesz, remélem ti is így vélitek majd.
Most mondjam azt, hogy nagyon nem vártam ezt a napot? Mert így van. Szívem szerint húznám még egy darabig a blogot, hiszen imádtam ezt írni. Imádtam itt lenni veletek, imádtam válaszolni a komikra, és imádtam mindent, amit ettől a történettől kaptam.
Tehát.
Először is pár dolog a blogról. Mikor az előzőt befejeztem, viszonylag könnyen 'el tudtam engedni' azt a történetet, hisz már másnap, június 24-én írni kezdtem ennek a fejezeteit. Kitűztem magamnak ezt a száz részt, mint célt, és felemelő érzés volt, mikor annyi órányi számítógép előtt való sínylődés után végre sikerült befejeznem, augusztus 28-án. Volt itt minden: néha percekig ütögettem egyik ujjammal a laptop szélét, mert az ihlet, mint olyan nem volt hajlandó segíteni rajtam. Volt, mikor egy nap három részt, máskor csak pár sort sikerült írnom. Szerintem nem volt könnyű, és ezt bárki megmondhatja, aki ismer: nem telt el nap, hogy nem írtam volna. Nagyon komolyan vettem a feladatom, hisz tudtam, hogy ebben az évben már nem lesz időm úgy írni, hogy fel is tegyem azt, amit írok. Szépen a saját tempómban most is írogatok, ahogy az időm engedi, viszont ez közel sem lenne elég úgy, hogy akár hetente tudjak részt felrakni.
Viszont ez gondot is okozott, hiszen arra törekedtem, hogy befejezzem, nem arra, hogy minőségi legyen az, amit írtam. Ezért szeptembertől is minden nap volt dolgom a bloggal, javítgattam a hibákat, hozzáadtam bekezdéseket, de még így is sokkal könnyebb volt, mintha az egészet kellett volna megírnom.
Voltak nehézségei ennek a történetnek, mármint a megírásban. Először is mikor egy óráig kerestem, hogy akkor most nyelvtanon mit csináltak előző órán, mert ha dogát írtak akkor azt ki kell osztani, meg hasonlók. Persze erre nem sokan figyelnek, de vannak/voltak/lesznek olyan olvasóim, akiknek a memóriája ezeket elraktározza, ezért szerettem volna ezekre is figyelni. Aztán az órarend szerint kellett haladnom, ami néha nem volt olyan jó, mivel ha én azt szerettem volna, hogy aznap földrajz legyen mert akkor majd Alex így meg úgy, akkor azt nem tehettem meg. A tanárok nevét is szépen meg kellett jegyeznem, mert egy ideig jegyzetet használtam, hogy ne mondjak én se hülyeséget. A tíz fős osztály gondot okozott olyan szinten, hogy egyéniségeket akartam teremteni és szépen ki is kellett dolgozni ezeket. Bevallom, hogy Peti emberezését csak úgy a harmincadik résznél találtam ki, szóval mehettem vissza, hogy odabiggyesszem a szócskát a megszólalásai elejére illetve végére.
Szeretném előszedni azokat a jó kis közhelyes sablonokat, ugyanis most került sor arra, hogy hálát nyilvánítok nektek. Ugyanis én úgy véltem, hogy ez a blogom sikeresebb lesz, mint a másik. De nemhogy kétszer, hanem tízszer-hússzor olyan sikeres lett, mint a másik. Ráadásul rengeteg olvasóm elolvasta azt is így a befejezés után, ami dicséretes. Szóval mindenki, aki valaha szánt rám időt, megnyomta a 'tetszik' gombot, írt nekem pár sort, feliratkozott, írt a chatbe, írt nekem, olvasta a blogot... most szépen tapsolja és ölelje meg magát, hisz megérdemli. Nekem olyan örömet okoztatok vele, hogy úgy éreztem volt értelme rászánnom a nyaram. Köszönöm! Aki vezetett valaha blogot, az tudja milyen érzés ez. Mint a suliban az ötös, vagy a munkahelyen az elismerés és a fizetésemelés. Volt értelme leülni a gép elé minden áldott nap, és szerkesztgetni, majd feltenni a részt. Nélkületek nem sikerült volna, és ezt halál komolyan mondom! Érezzétek magatokat a történet részének, hiszen ti voltatok azok, akik végigolvasták, nem pedig én. Hálás vagyok mindenkinek, szeretném ha mindenki tudná, hogy köszönöm!
Néhány számmal untatnálak titeket...
- 62 600+ oldalmegjelenítés
- 1532 komment
- 275 csere
- 101 bejegyzés
- 81 feliratkozó
- 20 díj
Minden, ami She's Next Door - cikkek, kritikák
Kritika
Ajánló
Interjú
Cikk szerűség
Kritika
Interjú
Dal - amiről ha előbb tudok, talán része lehetett volna a történetnek...
Még azt szeretném elmondani, hogy néha a komik között kisebb-nagyobb beszélgetések alakultak, amikből jobban megismerhettelek titeket, valamint ti is engem, szerintem ez egy felettébb jó dolog, ilyennel nem sok oldalon találkoztam.
Hogy lesz-e a következő blogom? Roppant hülye kérdés. Természetesen! Éppen a tizedik részt írogatom, ez nem lesz száz, viszont a fejezetek körülbelül háromszor olyan hosszúak lesznek, mint az itteniek, így nem is lesz majd minden nap rész - de ismerhettek annyira, hogy nem nagyon lesz se szünet, de három napnál több kihagyás. Február-március, valamikor akkortájt szeretném majd publikálni a részeket, ha lement ez az egész felvételi, továbbtanulás, félévi hajcihő. Most hagyom egy kicsit a hazánkat, Amerikába, egészen pontosan Miamiba utazom veletek. Ehhez a következő kis ismertetőmmel szeretnék kedvet csinálni nektek:
A minnesotai Amy Prince világéletében táncos szeretett volna lenni. Erre lehetőséget is kapott, azonban feladta egy fiúért, akiről kiderült, hogy nem érdemelte meg eme kiváltságot, viszont akkor már nem volt megállás. Abban az évben mindent elvesztett. Lehetőségét a karrierre, a barátját, a szüleit... Szerencsére sikerült visszatérnie az életbe, ami pár év múlva pedig kárpótolta is egy tehetségkutatóval, amit a messzi Floridában rendeznek. Nem volt rest felkerekedni barátnőjével Pink-el, és jelenlegi barátjával, az édes Matt-el, hogy átverekedje magát a nehézségeken, és végre azzal foglalkozhasson, amit igazán szeret. Csakhogy megjelenik a színen Tay, és igyekszik megnehezíteni ezt sajátos, különc, meglehetősen bunkó stílusával. A felettébb feminista Rachel, a roppant kedves Davis és a különös múltú Kim lesz többek között szerves része történetünknek.
Ebben a blogban majd kiélhetem számtalan szenvedélyem. Először is: amerikai nevek, istenem! Szerintem annyira gyönyörű külföldi nevek vannak, teljes odavagyok, hogy most alkalmazhatom őket. Csakhogy párat említsek: Cassidy, Shannon, Leroy... Aztán ott van még az is, hogy ez egy pár évvel idősebb korosztály, huszonöt az átlag. Így a karakterek kicsit felnőttesebbek, komolyabbak, és már az ő szerelmük nem is olyan 'gyerekes'. Meg a problémáik is sokkal fontosabbak és életbevágóbbak, szeretek ilyenekről írni. Tay személyét imádom írni. Szeretem az ilyen gonosz emberkéket, ő egyébként kicsit sem olyan, mint Márk. A bunkósága sokkal értelmesebb, mint neki. Mármint úgy értem, hogy jóval gazdagabb a szókincse, csípősebbek a megjegyzései, de mégis mindnek van értelme. Arról meg aztán ne is beszéljünk, hogy több, mint húsz szereplőt kell így-úgy kidolgoznom, és ez kihívás, magasra tettem a lécet de remélhetőleg megugrom.
Nagyjából így fog kinézni a történet, még rengeteg szereplőm lesz, viszont egyelőre még csak róluk tudok beszámolni. Amint elkészül a blog, már készítem is a bejegyzést ide, úgyhogy érdemes feliratkozva maradni. Február a tervezett időpont, de még nem vagyok biztos semmiben. Meglátjuk, legkésőbb március közepe, de szerintem meglesz a február.
Nem is tudom mit írhatnék még, ami érdekes lenne nektek. Lényegében mindent elmondtam a részek előtt, néha utána. Talán újra szeretném hangsúlyozni, hogy büszke vagyok rátok, és magamra is. Szerintem nem sok blog mondhatja el magáról, hogy három hónap alatt begyűjtött nyolcvanegy rendszeres olvasót. Ha ti ezt nekem ítéltétek, akkor csak annyi a dolgom, hogy elfogadom és örülök neki. Köszönöm!
Februárban érkezem, addig is mindenkinek kitartást a sulihoz, boldog karácsonyt!

2014. február 9., vasárnap

Visszatértem!

Kellemes délutánt minden drága olvasómnak!
Február van, ugye nem feledkeztetek meg rólam? Azonban mielőtt belecsapnánk a közepébe, szólnék néhány szót. Először is, a befejezés óta tíz, azaz tíz újabb rendszeres olvasó érkezett meg hozzánk, akiket ezúton is üdvözlök! Eltelt két egész hónap, nem tudom ti, hogy vagytok vele, de nekem hiányzott Alex meg Emma története. Időközben itt volt a karácsony, biztos mindenkinek sok szépet és jót hozott Jézuska. Vége lett a félévnek, többen - köztük én is - megírtuk a központi írásbelit, és őszintén szólva, borzasztó jó túl lenni rajta. Kinek, hogy sikerült? Úgyhogy üzenem minden iskolásnak, hogy kitartást a második félévhez, és a felvételizőknek pedig, hogy még hátra van a szóbeli! Remélem mindenki jól teljesített az előbbiekben, és sok sikert továbbra is!
De már nem akarlak untatni titeket, itt is lenne a...


Még nem vagyok teljesen készen az írással, de már a java megvan. Két-háromnaponta lesz majd fejezet, és hivatalosan csak holnap indul el a blog, akkor kerül fel a prológus. Addig is nézzetek be a szereplőkhöz, már kitettem őket, tudom, hogy egyelőre nem nagyon tudtok mit kezdeni a sok névvel, de idővel majd minden tiszta lesz. Ha minden igaz, akkor a trailer is felkerül ma, de ezt nem tudom megígérni, mivel nem én csinálom, és bár mára lett ígérve, talán nem lesz meg, csak mondjuk holnap. A dizájn Emma Shaw műve, hatalmas cuppanóst neki! Nagyon remélem, hogy ez a történet is ugyanúgy elnyeri a tetszéseteket, mint a She's Next Door. Szóval hivatalosan holnaptól visszatérek közétek, indulhat a cserekereskedelem meg a többi. Hiányzott már! *Bia*

2013. december 9., hétfő

99. rész: Szeptemberben, avagy epilógus

Alex szemszöge:

- Alex! Ideje felkelni! - visította Dóri, szeptember másodikán, egy borús napon. Feltehetően korán, mivel alig bírtam felnyitni a szemeimet.
- Jó reggelt - nyögtem kimerülten, ahogy kinyújtóztattam a karjaimat és megpróbáltam megerőltetni magam, hogy fel tudjak kelni.
- Gyerünk, hiszen ma van az első nap! Másodikos leszek! - ujjongott összecsapva a tenyereit.
- Én meg végzős - fordultam egyet az ágyban, mivel meggondoltam magam és kedvem lett volna elkésni inkább, csak aludhassak. Majdnem egész éjjel Emmával beszélgettem a Walkie-Talkie-n, mivel egyikünk sem tudott aludni.
- Te is olyan vagy, mint akit egy kutya szájából húztak ki? - hallottam a barátnőm hangját a készülékből, ami ott pihent az éjjeliszekrényen. Rekedtes volt és kimerült.
- Pontosan olyan - recsegtem bele a kütyübe, hatalmasat ásítottam, mire ő követte a példám és együtt ásítoztunk.
- Harminc perc múlva lent? - tudakolta nyomottan, mire beleszédültem ebbe a meglehetősen kicsit számba.
- Legyen harmincöt - helyesbítettem, kissé növelve az értéken, bár ez még így is horribilisnak tűnt.
Nagy nehezen kimásztam az ágyamból és kedvetlenül lebattyogtam a lépcsőn.
- Jó reggelt! - köszöntött apu, hatalmas vigyorral az arcán. Legalább valaki élvezte a reggelt...
- Margó? - érdeklődtem a hölgy felől körbenézve, mikor szembetűnt, hogy sehol sem téblábol.
- Elment vásárolni - legyintett. - Reggeli? - nyújtott egy tányért, rajta friss tükörtojás és szalonna. Ezt az egy dolgot tudja elkészíteni. Hiába, tőle örököltem a főzőtudásom. Még Dóri is profibb.
Apu, miután leszerelt véglegesen itthon maradt, és keresett egy jól fizető állást, amit otthonról is végezhet. Valamit az interneten csinál. Anyut beadta egy rehabilitációs intézetbe, nem bírta már hallgatni a károgását, és nézni a gyenge testét. Elég sokáig bent kell lennie, mivel mégiscsak három évig volt ágyhoz kötve. Dóri hozzászokott a dologhoz, és így, hogy apu is itt volt, könnyebben megbirkózott a helyzettel. Margót nem volt szívünk elküldeni, a húgomnak szinte már a nagymama szerepét töltötte be, főleg mivel igazi nincsen neki, a szüleink szülei korán meghaltak, én se nagyon ismertem őket. Anyu amerikai testvére még mindig besegített pénzügyileg, ez sokat lendített a helyzetünkön.
Egy kínszenvedés volt elkészülni, minden percben le akart csukódni a szemem, de aztán valahogy kitántorogtam a házból, apuval és Dórival a nyomomban.
- Mit szólsz ehhez? - nyomtam egy csókot a kapu előtt várakozó Emma szájára. - Végzősök lettünk.
- Én inkább csak ezt a gyorsan elszaladt nyarat sajnálom - ismerte be. - Sziasztok! - köszönt a többieknek. Még az évzárón bemutattam apunak, de kiderült, hogy előtte már találkoztak. Emma hatalmasat borult a suli előtt, apa meg segített neki feltápászkodni.
Ők elindultak az ellenkező irányba, én pedig a suliba vezető útra próbáltam koncentrálni, hátha akkor nem alszom el.
- Indulhatunk? - ragadtam meg Emma kezét.
- Ébressz fel, ha állva elalszom - kért meg, majd elindultunk.
Nyáron minden nap találkoztunk, sokat voltunk együtt. Az apja egy idő után megbékélt, és beengedett a házba, ami részben apunak köszönhető. Összeismerkedett a két férfi, és apu egy rakás történetet mesélt a bevetéseiről, amit Emma apja élvezettel fogadott. Szinte csillogott a szeme, ahogy a sztorikat áhítattal hallgatta. Így sikerült nekem is kivívnom a szeretetét.
Persze azért voltak érdekes dolgok a nyár alatt is, például mikor Márk részegen felhívta Emmát az éjszaka közepén, hogy közölje vele mennyire szereti. Vagy mikor Dóri felfedezte a búvóhelyem a padláson - már épp ideje volt -, és órákon keresztül hajkurásztuk. Apu meg azt hitte vicces, hogyha akkor nyit be a szobámba, mikor a hangok úgymond gyanúsabbá válnak. Így könyörögnöm kellett Margónak, hogy titokban szereltessen fel nekem egy új zárat, mivel az akkorihoz apunak is volt kulcsa. Emma bátyja, Ádám szükségesnek érezte, hogy elkísérjen minket egyik nap sétálni, állítása szerint azért, hogy megfigyelhessen engem. Remélhetőleg átmentem a vizsgán, azóta nem jelentkezett.
A suliba érve megpillantottuk az új diákokat, a gyanútlan kilencedikesek még nem tudták hova érkeztek. Beszállingóztak az iskolába, beszélgettek a folyosón és bandáztak a büfénél. Egészen addig, amíg Márk és az új haverjai (vagyis néhány tizenegyedikes) el nem zavarták őket a törzshelyükről.
A teremben csak a szokásos fogadott minket. Emily és Olivér még mindig együtt voltak, a lány könyvet olvasott, a fiú pedig a telefonján állítgatott valamit. Patrik kapott egy új telefont, mivel a régit a nyár alatt sikeresen eltörte, pontosan ugyanolyat vett neki az apja, csak ez most fekete volt. Brigi és Jenny életében egy gyökeres változás következett be, ugyanis a rengeteg vita miatt a szülők végre feltárták előttük a titkot, mivel válni készültek. Kiderült, hogy Brigi az anyja gyermeke, Jenny pedig az apjáé. Szétköltöztek, és volt egy másik iskolába való átíratásról is szó, de nem akartak az utolsó évre nehézségeket okozni a gyerekeknek a beilleszkedéssel. Ezért nálunk maradtak. Furcsa, de így, hogy nem voltak testvérek többé, a kapcsolatuk jelentősen javult. A nyár alatt állítólag átbeszélték a dolgokat, és fátylat borítottak a múltra, tehát Jenny újra a menők édes életét élvezhette. Peti és Flóra valamikor júliusban jutottak arra az elhatározásra, hogy szakítanak. A kapcsolatuk abszolút haveri maradt, szinte a legjobb barátokká váltak, mindent megbeszélnek, és ezt igazán jó látni. Márk állítólag talált valami lányt a nyáron, de a dolog nem volt hosszú életű, néhány hét után szakítottak. És itt jön a csavar, a lány dobta őt. Bizony!
- Gyerekek, mennünk kell! Gyerünk, gyerünk! - sürgetett minket Péter bá idegesen.
Kedvetlenül lesétáltunk a lépcsőn, ki az udvarra és át a diákokon. Elfoglaltuk a helyünket és negyedjére is végighallgattuk Kelety unalmas beszédét, aminek a végén sikeresen meg is nyitotta a tanévet.
A tanárok nem sokat változtak a nyár ideje alatt, némelyikük őszebb lett, és a férfiak egyre jobban kopaszodtak (főleg Keresztes, ami persze mosolyt csalt az arcomra).
Örültünk annak, hogy újra az épületben lehettünk, mivel erős szelek tomboltak odakint, majdnem odafagytuk a lépcsőre.
- Rengeteg teendőtök lesz ebben az évben! - kezdte meg az első osztályfőnöki órát Péter bá. - Tudja egyáltalán valaki, hogy hova akar jelentkezni?
Apropó jelentkezés. Számtalan ok az én drága kis amerikai egyetemem ellen szólt, ezért beadtam a derekam, és szorgos keresésbe kezdtem a nyáron. Feltettem magamban a kérdést, hogy mit szeretek mindennél jobban? Erre azonban nem találtam választ, mivel szeretem az irodalmat, a matekot, szeretek verseket szavalni, viszont nem válna belőlem se kiváló színész, sem pedig egy elfogadható matematikus. Ekkor Emma nyitotta fel a szemem azzal kapcsolatban, hogy mennyire csodás tanára voltam. És akkor megvilágosodtam! Magyar tanár leszek - mondtam neki. Mindkettőnknek tetszett az ötlet, bár megígértette velem, hogy sosem leszek olyan kegyetlen pedagógus, mint Veres. Apu egyenesen repesett, anyu tortával akart ünnepelni, Dóri viszont csak annyit reagált, hogy taníthatnék az ő sulijában is, mivel nem szereti Kati nénit, a magyartanárt. Megígértem neki, hogy fontolóra veszem.
Amúgy Péter bá kérdésére határozott és flegma 'nem'-ek érkeztek, miközben kiadta az órarendeket. Nagyon rendes, minden évben kinyomtatja nekünk.
Szóval összességében ennyi történt velünk két és fél hónap alatt, családi, baráti és szerelmi kapcsolatok köttettek, vagy éppen törtek darabokra, néhányan jelentős változásokon estek túl (Peti kétoldalt lenyíratta a haját, ezzel punk stílusú kinézetet kölcsönözve magának), a többiek megmaradtak a régi önmaguknál, sokan reményteljesen tekintettek előre az előttünk álló tanévre, mások kételkedtek és várták a végét, de mindent egybevéve olyanok voltunk, mint régen. Persze az idei év kezdetén volt egy döntő különbség.
- Te, holnap bemehetnénk anyukádhoz! Olyan régen láttam már, nagyon hiányzik. Szerinted vigyek virágot? Tudom, hogy szereti rózsát, de az nem túl átlagos? De ebből a szempontból nézve a csoki is az. Szerinted mit kéne vinnem neki? Vigyek egyáltalán valamit? Vagy mondjuk ketten ajándékozzuk meg egy aprósággal? Biztosan örülne neki - hadarta Emma. Csak úgy fecsegett, de mesés volt hallgatni.
Persze van, ami sosem változik.
- Ember, hétfőn az első óránk matek? Agyhalál!


Sziasztok! Hát, ez a nap is elérkezett. Persze még nincsen a dolognak vége - mármint a történetnek igen -, hisz holnap jön az a bizonyos utolsó bejegyzés, a végső búcsú. Még mindig küldhettek nekem kérdéseket, ha gondoljátok. *Bia*

2013. december 8., vasárnap

98. rész: Imádlak

Emma szemszöge:

A suliba menet sok minden foglakoztatott. Először is megpróbáltam minél lejjebb húzni a rövid szoknyámat, amit csak azért vettem fel, mert otthon nem volt másik. Aztán ott volt még a hajam, ami égnek állt, azt lapítgattam, mert úgy néztem ki mint egy kakadu. Nagy erőfeszítéseket kellett tennem, hogy ne nyúljak az arcomhoz, mivel a jobb fajta sminkem elfogyott, a gagyit kellett felkennem, az pedig egy érintéstől is képes elkenődni. És ha ez még nem lett volna elég, akkor ott volt a cipőm. Brigi választotta nekem, a sarka eszméletlen magas, anyu cipőjét szoktam ilyen alkalmakkor felvenni, de abban éppen ő tipegett valahol a városban. Úgyhogy bukdácsoltam a járdán, alig bírtam megállni a lábamon, szóval összességében a megjelenésem ijesztően festett. Ettől persze az egész kiállásom kapott valamiféle bizonytalanságot, így nehéz volt kinézni valahogy, mikor befordultam a suli utcájába. A gyerekek az iskola előtt gyülekeztek, tervezgették a nyári programokat. Az osztályból senkit nem láttam, Péter bá biztos betoborozta őket a terembe. Tudtam, hogy késésben vagyok, ezért sietősre fogtam a lépteimet, aminek persze az lett a következménye, hogy egy hatalmasat estem az ostoba cipőmben.
- A franc essen belé! - nyögtem. Megpróbáltam feltápászkodni a betonról, szerencsére nem ütöttem meg magam nagyon, de a térdem azért fájt egy kicsit. Egy kéz nyúlt felém, úgyhogy gondolkodás nélkül belekapaszkodtam, és már a lábamon is voltam. Ebből arra következtettem, hogy egy felnőttel van dolgom, mivel tényleg erős volt az a bizonyos kéz. Felnéztem a megmentőmre, rendkívül magas volt, egy negyvenes évei körül járó férfi, sugárzó mosollyal.
- Köszönöm szépen - hálálkodtam.
- Semmiség. Vigyázz ezzel a cipővel - bökött a lábamra, oldalra billentette a fejét, és láthatóan nem értette, hogy miért ragaszkodtam ehhez a sarokmérethez.
- Tudja mit? Le is veszem - léptem ki belőlük, és talán először életemben nem érdekelt, hogy hogy nézek ki. Békén hagytam a hajam, nem törődtem a szoknyámmal, és magasról tettem a sminkemre. Még egyszer megköszöntem az úrnak, és mezítláb közelítettem meg a sulit, kezemben a cipőimmel.
Felértem a terembe, ahol már vártak rám, rajtam kívül mindenki a helyén ücsörgött.
- Elnézést a késésért - mormogtam az orrom alatt, mivel Péter bá egy gyilkos pillantással méregetett. Nem tűri a késést.
- Foglalj helyet - biccentett a padom felé, úgyhogy szófogadóan engedelmeskedtem, leültem és vártam.
- Hé - szólt hátra Flóra. - Mi van veled?
- Hagyjuk - legyintettem, mivel nem volt kedvem veszekedni vele, ugyanis a késésemért igazából ő volt a hibás. Körülbelül ötször mondtam neki a telefonban, hogy mennem kéne, mert nem leszek kész, de neki szómenése volt. Érthető, ha valaki órákig meg sem szólal, utána kikívánkoznak belőle a szavak.
- Tehát, néhány perc múlva lemegyünk, és elfoglaljuk a helyünket az udvaron - ecsetelte a menetrendet az ofő. Kipillantottam az udvarra, ami igazából csak egy hatalmas betondarab néhány paddal, aztán egy széles és magas lépcső vezet fel egy füves területre, ahol a műfüves pálya is van, mögötte meg a salakpálya.
Szóval néhány perc után felkerekedtünk, lesétáltunk a lépcsőn, és kiléptünk az udvarra. Kellemes volt az idő, tűzött a nap, lágy szellő tört utat magának a gyerekek között, mialatt mi a helyünkre sétáltunk, a lépcső legaljára. Néhány alsóbb éves már ott álldogált a fokok legtetején, de csak egy bő tíz perc után foglalta el mindenki a neki szánt helyet.
- Egy, kettő, három - hallatszott a körülöttünk elhelyezett méretes hangszórókból. A beton közepén álló igazgatónőre, meg a körülötte (tisztes távolságban) álldogáló pedagógusokra pillantottunk. Addigra már Péter bá is ott volt, miután meggyőződött róla, hogy nem lesz velünk nagy gond. - Köszöntök mindenkit az ez évi tanévzáró ünnepségen - nézett végig a diákjain Kelety. Egy mesésen unalmas beszéd után átengedte a szót néhány kollégájának, akik szintén cseppet sem érdekfeszítő dolgokról hablatyoltak nekünk. Pontosan úgy folyt az egész, ahogy mindig szokott. Néhány bátrabb gyerek megkísérelte a leülést, de az igazgatónő szikrákat szóró szemeit rájuk szegezte, és rögtön elment a kedvük a kényelmesebb pozíciótól.
Eltelt fél óra, és őszintén azt éreztem, hogy elhagyja a lelkem a testemet, és eltávozom az élők soraiból. Azonban Kelety belekezdett abba a mondatba, amit mindenki várt. Lezárta a tanévet. Illetve lezárta volna.
- Ezennel a...
- Khm, khm! - köhögött bele valaki a reményt adó mondatba. A dologban az volt a furcsa, hogy a köhintés mikrofonból jött, viszont nem az igazgatónőjéből. Kíváncsi tekintetek pásztázták körbe az udvart, én is így tettem, miközben a körülöttem álló osztálytársaim vigyorogni kezdtek. Ahogy körbefordultam, megakadt a szemem a lépcső másik oldalán lévő korláton. Mert azon bizony ült valaki! - Kérnék egy kis figyelmet, mielőtt befejeződik ez a tanév - folytatta a rendbontó. Alex!! Fekete nadrágot viselt és elegáns fehér inget, a haja kivételesen össze-vissza állt, de a kinézete úgy ahogy volt tökéletesen festett. Bele se mertem gondolni, hogy mire készül. - Talán ismertek engem, hiszen ez egy apró iskola, de ha nem, az sem tragédia. Walter Alex vagyok - mutatkozott be. - Viszont van a tömegben valaki, akit biztosan észrevetettek már, ha másról nem, akkor a világító fehér fogsoráról, amit annyit látni a sok mosolygása miatt. - Néhányan bekiabáltak pár nevet, de ami a legfurcsább volt az egészben, hogy egyik tanár sem próbálta megállítani. Igaz, Keresztes néhányszor megindult felé, de Péter bá és Kelety visszatartották. Még ők is kíváncsiak voltak, hogy mi lesz a végkifejlet, ráadásul kedvelték is a srácot, ahogy a legtöbb tanár is. - Nem, még véletlenül sem Pelle Brigire gondolok - szólta le az egyik tizedikest. - Szalay Emma - kacsintott rám, én meg teljesen elpirultam. Szerencsére a tömegben csak páran találtak meg, de azért néhány 'jaaaa' felhangzott. - Ki ismeri? - nézett körbe Alex, mire egy csomó kéz felkerült a magasba, ami örömmel töltött el. - Na, szóval szeretem - folytatta Alex, nekem pedig elkerekedett a szemem. - Ő is szeret, de most nem ez a lényeg. Biztosan hallottátok már, hogy összevesztünk a táborban, itt minden futótűzként terjed. Hülyeségek miatt felhúztam magam, ebben teljesen igaza volt. Szóval szeretném bebizonyítani neki, hogy száz százalékig biztos vagyok magamban, benne, és a kapcsolatunkban. Benne vagytok? - tudakolta a közönségétől. Néhány határozott 'nem' is elhangzott, de a legtöbben benyögték, hogy 'ja'. - Rendben. Ne nézzetek nyálas balféknek, de írtam egy verset - ismerte be. A fiúk fújoltak, a lányok viszont aranyosnak találták ezt a gesztust. - Elmondanám, ha nem esik nehezetekre meghallgatni. Összesen három versszak, nem több - felidéződött bennem az az este, mikor átlógtam hozzá, és kinn ültünk a tetőn.

Mikor megismertelek,
Csak egy szép lány voltál,
Azóta sok minden változott,
Még a szívembe is betolakodtál.

Hogy mi fogott meg benned?
Látod, ezt nem tudom.
Jellemed, szemed, eszed?
A válaszolásban elbukom.

De ettől még szeretlek,
Nehogy azt hidd, hogy nem.
Ha nem tudom megindokolni,
Az az igazi szerelem!

Könny szökött a szemembe, amit a mellettem álló Olivér törölt le, miközben Alex folytatta.
- Nem lett egy Petőfi. Vélemény? - mosolygott a diákokra. Sokféle dolog felhangzott, ennek köszönhetően pedig semmit nem lehetett érteni, de biztos voltam benne, hogy csupa pozitívum. - Itt talán meg is állhatnék. Elég lenne pár sor ahhoz, hogy megnyerjek magamnak egy lányt? Nem, szerintem ez bőven kevés - vont vállat, amitől majdnem le is zuhant a korlátról, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát. A lányok erre a kijelentésére éljenzésbe kezdtek, pár srác is örült a dolognak, a tanárok mosolyogtak, amolyan 'én is újra húszéves akarok lenni' mosolyokkal, de akadtak akik megelégeltél a dolgot, és szitkokat szórtak Alexre, aki ezekkel cseppet sem törődött. - Úgyhogy most megkérnék egy kolleginát, hogy hozza ide a segédeszközömet. - Tőlem nem messze állt Emily, aki erre a kérésre megmozdult, és egy fának támasztott gitártokhoz lépett, felkapta azt és a korláthoz sétált vele. Akkor leesett, hogy miről beszélgettek két nappal előtte. Alex Emily segítségét kérte! - Na, szóval - vette el a gitárját, amit időközben a lány ki is szabadított a tokból. - Ki ismeri a The Script nevezetű együttest? - érdeklődött Alex, és szerencsére a bekiabálásoktól nem lehetett hallani, ahogy hangosan felnevettem. Emlékezett! - Nagyon jó, és ki hallotta már a The man who can't be moved című számukat? - Erre is rengeteg válasz érkezett, a nagy részük 'én' volt, ami jót jelentett. - És ki tudja kívülről a szöveget? - tette fel a sokadik kérdést a srác. Erre is rengeteg 'én' érkezett, amit Alex egy mosollyal díjazott. - Arra kérnék mindenkit, hogy amikor szólok, akkor kezdjen énekelni, megtudjátok csinálni? Nagy szükségem van a segítségetekre - nyomatékosította a kérését. Ezután megpengetett pár akkordot, és bele is kezdett a számba. - És... most! - adta meg a jelet, mire először csak az osztály, később azonban pár lelkesebb alsóbb éves is bekapcsolódott. Azt se tudtam, hogy mit érzek. Mondtam neki, hogy játsszon a suliban valamilyen rendezvényen, mert nagy sikere lenne. Hallgatott rám, nem is akárhogy. Ettől, és persze az egész helyzettől mérhetetlen boldogság járta át a testem, izzadtam az amúgy is meleg időben, kiszáradt a torkom és össze-vissza mászkált a gyomrom. Szerintem a mellettem álló Patrik, a nagy hangzavar és éneklés ellenére is tökéletesen hallotta a szívem dübörgését.

Going back to the corner, where I first saw you,
Gonna camp in my sleepingbag, I'm not gonna move

Így fejeződött be a dal, elhajítottam a cipőimet, és rohanni kezdtem. Átverekedtem magam néhány makacs tizedikesen, akik nem voltak hajlandóak megmozdulni, páran jól meg is taposták a csupasz lábam, de pillanatnyilag nem érdekelt. Az addigra a földön álló srác nyakába vetettem magam, aki ennek köszönhetően felnevetett, azzal az angyali nevetéssel, amit annyira imádok. Megragadta a tenyerem és a mellére helyezte, érezhettem, hogy a szíve mennyire hevesen vert. Elmosolyodtam.
- Van itt neked valami - suttogta a fülembe, majd előhúzott a zsebéből két papírdarabot. Rájuk meredtem, és nem is értettem, hogy mik azok. Aztán elolvastam a rajtuk díszelgő hatalmas betűket. Bruno Mars koncert!
- Úristen!! - visítottam önfeledten. Azt sem tudtam hova legyek örömömben, ez már tényleg túlzás volt. A vers, a dal, a jegy, ő maga... Csak egyetlen dolgot éreztem: boldogságot.
- De - állított le -, a saját jegyedet szépen ki fogod fizetni! Hisz attól nem szeretsz jobban, ha drága ajándékokat veszek neked - idézett engem, én meg úgy éreztem, hogy egyre jobban szeretem.
- Imádlak! - vigyorodtam el, mialatt a keze lecsúszott a derekamra és közelebb húzott magához.
- Mondd még egyszer - kérte.
- Imádlak - ismételtem, de nem vettem észre, hogy közben ravaszul az orrom alá dugta a mikrofont. Imádlak. Ez visszhangzott minden hangszóróból.
- Tehát - sóhajtotta az igazgató, aki, mint később kiderült, ha akart volna se tudott volna megszólalni, mivel Alex a kapcsolatainak köszönhetően kikapcsoltatta arra az időre az ő mikrofonját. - Ezennel a tanévet lezárom! - jelentette be ünnepélyesen, mire hirtelen mindenki elfelejtette Alex kis mutatványát, és üdvrivalgásban tört ki. Én inkább csak megcsókoltam a srácot. Rájöttem, hogy a négy versen kívül valami sokkal fontosabbat is megtanított nekem. A nyomiság nem számít, ha olyan emberek vesznek körül, akik szeretnek és becsülnek. És abban a pillanatban engem éppen ilyen emberek vettek körül. Jó érzés volt.
Vége volt az évnek, kezdődhetett a nyár. Egy eszméletlen nyár!

Sziasztok! Na, hogy tetszett?
Itt még a dolognak nincs vége, hiszen ahogy volt prológus, lesz epilógus is, ami majd holnap érkezik. Utána pedig jön egy kis utolsó bejegyzés, ami leginkább köszönetnyilvánítás, utolsó szavak, kulisszatitkok... ezzel együtt pedig szívesen várok tőletek kérdésetek, komiban írjatok le bármit, amit szeretnétek tudni. Ami felmerült bennetek az olvasás közben, amire kíváncsiak vagytok, amiről többet szeretnétek hallani... bármit! Mindenre válaszolok az utolsó bejegyzésemben.

2013. december 7., szombat

97. rész: Itthon maradok

Sziasztok! Képzeljétek, a She's next door írónője - vagyis jómagam - ma ünnepli 14. szülinapját!
A részről: megérkezett az előretekintő... *Bia*

Alex szemszöge:

Otthon nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal. Már első óra előtt mindent elintéztem a tervemhez, ehhez nagy segítséget nyújtott, hogy jóban vagyok azzal a bé-s fiúval, aki ilyenkor a mikrofonokkal meg a hanggal foglalkozik. Ezért jobb híján ismét Disney Channel-t néztem a húgommal, anyu aludt, Margó pedig készítette az ebédet.
- Nézd, ő ott most nagyon mérges! -magyarázta nekem a szereplők érzelmeit Dóri, én meg nem akartam azt mondani, hogy egyrészt tökéletesen értem a karakterek viselkedését, másrészt pedig pont nem érdekel.
- Ó, értem! - mosolyogtam rá. Ha ő ettől boldog, akkor teljes mértékben megéri.
A következő pillanatban kopogtak. Nem értettem, hogy ki lehet az, és mivel Margó éppen el volt foglalva egy tál levessel, én nyitottam ajtót. Amint megpillantottam a kint álló személyt, egy pillanatra minden megállt körülöttem. Anyu szobájából kihallatszó horkolása megszűnt létezni, a sercegő ételek a konyhában eltűntek, és a tévé zöreje is abbamaradt. Elöntött a boldogság, a döbbenet, a hála és az izgalom. Hirtelen nem is tudtam mit mondhatnék, mit tehetnék, egyszerűen csak lefagytam. Lefagytam az ajtó előtt, a kezem ott maradt a kilincsen, a szemem pedig az illetőn. Tetőtől talpig fel volt öltözve, csak az arca látszott, szörnyen melege lehetett. Még mindig a katonai egyenruha volt rajta, talán nem volt ideje átöltözni. Az egyik karja a nyakánál fogva fel volt kötve, a másik kezében pedig egy hatalmas csomagot tartott. Tolerálta a sokkomat, nem szólt egy szót se, csak mosolygott, megállás nélkül. Az érzésem leírhatatlan volt, mikor tudatosult bennem, hogy velem szemben áll. Alig akartam elhinni.
- Apu... - suttogtam végül. - Úgy hiányoztál!
- Fiam! Ledobta a csomagját és szorosan a karjai közé zárt, melegség töltött el, és kicsordult a szemem sarkából egy könnycsepp. - Soha többé nem hagylak itt! Esküszöm! -ígérte meg, ahogy elengedett és felborzolta a hajam, pont úgy, mint régen.
- Alex, ki a... - jelent meg az előszobában Dóri, aztán megpillantotta az apját. - Apuuu! -rohant visítva felé, apu felkapta és őt is magához ölelte.
- Dorina, mekkorát nőttél! - nézett végig rajta ledöbbenve, majd' egy éve nem látta, a lány meg úgy nő, mint a bolond gomba.
- Tudod, hogy nem szeretem a Dorinát - emlékeztette szemrehányó arckifejezéssel a húgom, megrázva a mutatóujját édesapja orra előtt.
- Viszont én szeretem, én választottam ezt a nevet. Csak anyád mániákusan mindent becézni akar - forgatta a szemét. A szüleim folyton ugratják egymást a másik dilis szokásával. - Még szerencse, hogy a Zsoltot meg az Alexet nem lehet becézni.
- Tévedsz, fiatalember! - hagyta el a konyhát vigyorogva Margó, az egész fogsorát látni lehetett. - Zsolti!
- Margó, drágám! - ölelgette meg őt is apu. A bejárónőnk mintha már családtag lenne. - Mondd csak, mi a helyzet a gyerekekkel?
- Ne is akard tudni! - fogta a fejét a hölgy. - Mint két ördögfióka! Hiszen ezek egész nap csak veszekszenek, nincs egy nyugodt percem. Alex sorra hozza haza a ketteseket, Dórit minden tanár utálja. Ezennel beadom a felmondásom!
- Ezzel ne is viccelődj! - állította le apu, a vállára téve a kezét. - Nélküled ez a család már nem is család.
- Apa, akkor ugye most már itthon maradsz örökre? - nézett fel rá a húgom, a remény szikrája ott csillogott a szemében.
- Igen, édesem - bólintott. - Itthon maradok.
- De jó! - virult a kislány.
- Na jó, merre van az a nő? Még mindig a szobájában gubbaszt? - forgatta a szemét apa. Anyu szobájának ajtajához lépett, lenyomta a kilincset és velünk a nyomában besétált. Ő még mindig aludt, szóval apu leült az ágya szélére, és megsimította az arcát.
- Alex, megmondtam, hogy ne ébressz fel! - nyögte barátságtalanul, mire felkuncogtam. Nem is sejtette, hogy mi történik körülötte.
- Én vagyok az - suttogta apu alig hallhatóan, mégis ez a mondat töltötte be az egész helyiséget, hisz mi lélegzet visszafojtva várakoztunk. Félő volt, hogy anyu elájul.
- Zsolt - állapította meg remegő hangon, majd a fejéhez kapott és beletúrt még mindig gyönyörű hajába. - Mondd, hogy nem álmodom!
- Nem álmodsz! - nyugtattuk meg kórusban, mire összemosolyogtunk.
- Istenem... édes istenem! Hogyan lehetséges ez? - tudakolta a plafontól anyu, továbbra is alig hitt a fülének.
- Ne kételkedj, asszony! Főzz egy teát! - utasította apu vigyorogva, mire Dóri édesen kacagni kezdett.
- Hülye! - ütött a karjába anyu. Mintha Emmát és magamat láttam volna.
- Gyerekek, tizennyolcas tartalom! -figyelmeztetett minket apa, mielőtt lehajolt volna a feleségéhez, hogy megcsókolja. Eltakartam Dóri szemét, aki ez ellen makacsul tiltakozott, és bár nem vagyok erős, azért sikerült elérnem a célom.
- Most pedig részletesen beszámolsz arról, hogy mi történt! - ültem le én is anyu ágyára kíváncsian.
- Hát, ott voltunk... hol is? Nem emlékszem a város nevére - kezdett bele a mesélésbe. - Egy apró viskóból lövéseket hallottam, ezért az egyik társammal bementünk megnézni, hogy mi a helyzet odabenn. Ott volt egy... nevezzük emberkének, aki rám szegezte a puskáját, és a másodperc töredéke alatt meg is lőtt. Gondolkodni sem volt időm, őrült sebességgel kezdtem a föld felé zuhanni. Abban a másodpercben, mielőtt a fejem hozzáütődött ahhoz a fémdarabhoz a padlón és minden elsötétült, nem akarok senkit megsérteni, de egyetlen személyt láttam magam előtt. És amúgy nem igaz, hogy egy halálközeli élményben lepereg előtted az élted. Én Alexet láttam, semmi többet. Csakis téged, fiam - veregetett hátba. - A kómából semmire nem emlékszem, nem tudom hallottam-e a körülöttem lévőket, vagy, hogy éreztem-e valamit, a következő dolog amit láttam a kórház plafonja volt, néhány nappal ezelőtt. Elmondták mi történt, kaptam repülőjegyet, és ma érkeztem, pár órája. Leszereltem! - tárta szét a karját.
Furcsa érzés kerített hatalmába, mialatt elregélte a történetet. Úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb kamasza. Az édesapám, akiről azt hittem soha többé nem látom ott volt mellettem, egy karnyújtásnyira. Ennél csodálatosabb dolog nem is létezik.
- Odaég az ebéd! - jutott eszébe Margónak, úgyhogy ő ki is rohant a szobából, megtörve a drámai hatást.
- Annyira örülök, hogy itt vagy! - mosolygott anyu. - Meg kell győznöd ezt a gyereket, hogy ne menjen Amerikába. Most, hogy itt vagy, nem mehet el. Végre teljes a család, nem engedem! Győzd meg, kérlek.
- Alex, nem mész Amerikába! - nézett rám a férfi szigorúan. - Probléma megoldva - csapta össze a tenyereit diadalittasan.
- Mi lenne - dugta be a fejét a szobába Margó -, ha behoznánk ide az asztalt meg a székeket, és itt ennénk?
És pontosan így történt. Ott ebédeltünk anyu szobájában, így ő is hallhatta a társalgásunkat, és bele is szólhatott. Végignéztem a családomon, és őszinte hála öntött el. Jobbat nem is kívánhattam volna.
- De aztán el kell, hogy készüljetek, mi lesz az évzáróval? - emlékeztetett Margó minket. Én ha akartam volna, se tudtam volna elfelejtkezni róla, kivert a víz, hacsak rá gondoltam. Nagy dologra készültem.
- Apu - szóltam neki -, van kedved megnézni, hogyan nyerek vissza egy lányt?
- Még szép! - bólintott mosolyogva.
- De előbb öltözz át! - javasoltam grimaszolva.